2019. március 15., péntek








Szép halál

Ahogy melegszik az idő, egyre gyakrabban sétálnak körülöttem a katicabogarak. Főleg az ablakpárkányokon, mert ott van a fény; de asztalon, szőnyegen, szinte bárhol. Gyakran bele kell néznem a csészémbe is, nehogy valamelyiket megigyam, mert szomjasak. Próbáltam etetni őket, de az emberi ételt nem szeretik. Ilyenkor átviszem őket, már ha egyáltalán tudom, mert törékenyek és könnyen halnak, a bazsalikomra. Ott biztosan találnak élelmet vagy a leveleken, vagy a cserép földjén.

Sokszor szedek fel tetemeket a padlóról, ezek kicsit laposabbak az élőknél, vagy teljesen laposak. Barnáspiros szárnyuk, mintha épp repülni készülnének, a test külső oldalán enyhén megemelt,a szárnyak köze fekete; magukon viselik a feketét.
Ezek az összetaposott tetemek.

Aztán itt vannak a természetes halált halt egyedek. Ezek halálát nem én okozom.
Ha a hátukon fekszenek, akkor már biztosan tudom, hogy nem élnek. Lábacskáik szépen összehajtogatva, a kitinszárnyak gondosan összezárva.
A hasi rész, valamivel mélyebben van, mint az élőknél. Talán, mert üres.
Vannak közöttük a halálnak magukat nem könnyen megadók is. Ezeknek a halál pillanatában piros szárnyuk alól legyezőszerűen kint maradt az alsó fekete fátyolszárny egy kicsi darabja. Mintha el akartak volna szállni az utolsó pillanatban.

A sétáló katicák egy része a pókok áldozatává válik. Beborítja testüket a puha háló, s ha felemelem őket, érzem, hogy könnyebbek, mint az élők.

Az utolsó kanál étel előtt vettem észre egy darabka tészta és egy fekete olíva-karika mellett a tányéromon a friss halottat. Teljesen más volt, mint a többiek.
Szép volt a színe, és úgy tűnt, mintha tettetné a halált, mintha csak várakozó-védekező állapotban lenne. Megböktem az ujjbegyemmel, de nem mozdult.
A zöldségek a tésztámban megtévesztették.
Ott keresgélt, mielőtt betettem az ételt a mikróba.

2019. március 6., szerda



a legfinomabb édes

kirakatüveghez szorítja testem,
s szemembe hazudja a cipőt,
hogy megvenném-e magamnak.
vagy mit szeretnék?

közel van hozzám.
csak a saját orrom látom,
s hogy ne lássam a fejét,
mely árnyékot vet arcomra
kettéválik látásom.
észreveszem az emberek arcát a
villamosok, az autók ablakaiban.
kijátszottak, már tudom.

odafordítom a fejem hogy
megnézzem a cipőt,
de otromba, csúnya.
csak ennyit tudok mondani
minden ámítás ellenére:
én a legfinomabb édest akarom.

2019. február 17., vasárnap



A víz színén

Nekem elég volt a legutolsó nap,
persze volt számtalan legutolsó nap.
A szempontok, a rálátások
eszméletlen zűrzavarában
a félelem lehúzott, s hajam zárt bőröndöm
fénycsíkjából kibomlott
egyre nagyobb teret hódítva magának az óceánból.
Belé kapaszkodtam, s felhúzott.

A parton a szörny várt, hogy újra magáévá tegyen,
de magam rávetettem, nyakát szorítva a szemébe
néztem, s üvöltöttem: hát nem látod, hogy félek tőled!
Éreztem ereje lassan szűnőben van.

2019. január 29., kedd







Utakról és ösvényekről


Egy tavaly nyári éjszakán arra vágytam, hogy elmenjek a régi ösvényhez, amit pár éve bicikli-ösvénnyé avattak azzal, hogy a bejáratában álló fa törzsére egy kis nyíl formájú táblát szögeztek, rajta egy zöld, aprócska biciklivel. Gondolom olyan valaki dönthetett erről, aki nem tud az itteni utakról, ösvényekről semmit. Egyetlen-egy biciklis sem hajtott rajta át sohasem. A tábla mostanra megsérült, letöredeztek szélei, de legfőképpen a nyíl hegye. A fa, amire felszegezték, valamikor egy szép szál domináns fa volt, még most is az, habár sokkal öregebb, de mivel a mellette lévő térben elburjánoztak a bokrok, már nem annyira feltűnő.

Miénk volt ez az ösvény, az enyém és a régi kutyámé, évekkel ezelőtt. Nem mi tapostuk ki, úgy találtunk rá. Ha beléptünk az útról, nem gazok fogadtak, hanem fű. A fák tövében szép és ritka virágok nyíltak és haltak, ahogy az évszakok múltak. A hegyről legurult ősrégi köveket finom moha borította. Az ösvény apró kanyarokban ívelt felfelé, a láthatatlan csúcs felé. A természet hagyta, hogy az ösvény megmaradjon olyannak, amilyenné mi formáljuk. Tudtam, ha néha-néha félrelépünk is, a fű majd újra felegyenesedik, de nem fog erőszakkal a mi utunkba nőni. Számtalanszor láttunk itt őzet, néztünk egymásra egy-két percig, megálltunk,  méricskéltük a másik gondolatát. Mindig az őz lépett először, és ez így volt jó. A kutyám elpusztult, az új, a mostani egy más természetű, más ösvények felé húz.

Másnap reggel odamentem kutyámmal az ösvény bokrokkal, magas gazokkal benőtt bejáratához. Félrehajlítottam az ágakat, lábammal tapostam a magas füvet, magam előtt tartva az állatot, ő kérdőn felém fordította fejét, hogy most merre. De beléptünk oda, ahol pár éve annyiszor jártam. A fű ugyanolyan zöld és bársonyos volt, amilyenre emlékeztem. Arrébb láttam a köveket, a fák ott voltak mindannyian, de mintha értelmetlenül. Álltam, és nem tudtam elindulni, mert nem volt ott az ösvény. Próbáltam elképzelni a valamikori irányt, a helyét. De valójában semmilyen nyomát nem találtam, mintha sohasem létezett volna. Az eb húzott kifelé ebből az iránytalan térből, és miközben kifelé harcoltuk magunkat, arra gondoltam, hogy hozok egy kést, egy jó nagy kést, vagy egy metszőollót, és vágok itt egy szép bejáratot és visszacsinálom a régi ösvényt.

Jean-Michel Guenassia legújabb könyvét olvastam ekkortájt, a „De l’influence de David Bowie sur la destinée des jeunes filles”- t, egy meglehetősen jó szlovák fordításban.
Egy részlet a könyvből, természetesen az én fordításomban szlovákból a következő:
„Ha egy kötelék elszakad, és ha a kapcsolatok nemcsak próbára vannak téve, vagy el vannak hanyagolva, hanem igazán megszakadnak, lehetünk boldogtalanok, sajnálhatjuk ezt, de elképzelni, hogy meg tudjuk ezt javítani, hogy vissza tudjuk mindezt állítani, ez illúzió. Sohasem térünk vissza, bármennyire is próbálgatnánk ezt, mindig fogjuk érezni a halott test bűzét.”

2019. január 9., szerda




R és Júlia

R az erkélyről leugrott
;
Júlia kicsukta, mert azelőtt az anyját,
s a gyermekét, a harmadikat szidta.

R magába roskadva
ül a földön, csorog a nyála,
öleli saját térdeit, fejét velük szorítja.

R ahogy lefelé ugrott,
életére gondolt, s hogy miért is
szereti Júliát
; választ röptében nem talált.

R csak ül a földön.
Várja, hogy az erkélyajtó nyíljon,
s Júlia hozzá szóljon valami édeset.

De R semmit sem hall.
Felnéz félszegen a magasba,
s csak mikor zaj hallatszik, akkor sírdogál:

Szívem, szívem, eltört a bordám!
De Júlia csak ennyit kiált:
Hát minek ugrottál ki? A te hibád!

2018. november 23., péntek




Zsugorodik tenyeremen egyre kisebbé


Leszakítottam, hogy éljen.
Bíztam a víz erejében.
              
Ó, már meghalt rögtön,
szóltál ekkor.

Bőre, mint a selyem, mondtam,
s a te nyitott tenyeredbe tettem.

A selymet meg kell, hogy öld,
hogy létezzen, szóltál újra.

Most mást nem tehetek,
tenyeredbe teszem szavaim is.