2018. október 14., vasárnap



Újraírt vers

Akár a madár,
úgy ismerem ezt a nagy várost.
Most felette repülök halkan.
De alig van itt ég,
oly kicsi ez, ami van.

Azelőtt lábaimra figyeltem,
most szárnyaim a fontosak.
De alig van itt ég,
oly kicsi ez is, ami van.

A gyűlöletet nem lehet
megmagyarázni,
egyszerűen létezik.
Már nem taposok benne.

De tudhatom, mit éreznek lenn?
Pedig olyan vagyok, mint ők.

Nincs tenyerem, hogy övéikbe tegyem,
csak kevéske szavam,
miket magamnál tartok.

2018. június 8., péntek







Vasba vert


homlokom vasdudor
arcoddal ütközött

testem kitárult
szétszakadt

pedig tartottam magam
mindenhez, mit kaptam

mozdonyom tüzes vért okád
ruháim halomban égnek ágyamon
lobog a tűz

2018. május 28., hétfő




Hétfő

Napok óta jelzi a mobil,
egy videót akarsz megosztani velem.
Hát akarj! Szarok rá!
Persze az is lehet, véletlenül nyomtál meg
valamit az okos telefonodon.
De ha nem, akkor van két tippem:
az esküvődről szól a történet és vigyorogsz,
vagy épp párát lihegsz a lencse felé.

Tegnap a katedrálisban egy koncerten
már nem volt üres szék,
csak a régi szerelmem mellett
;
nem tudtam otthagyni.
Másfél órán át ültem mellette szótlanul,
mutattam a bőröm, a mellem, a hasam,
zabálja, mit idő előtt otthagyott.


Rohantam a hegyről, éreztem
hátamba vert roggyant tekintetét.
Vezettem, mint az őrült hazafelé,
kihasználtam az összes halálos húzást,
s ahogy szokott ilyenkor,
a zene dübörgött a kanyarokban.

Reggel lett, hétfő, éltem.
Kiengedtem a kék madarakat.
Még ki sem szálltam ágyamból, már
a fészen keresgéltem, hogy tovább éljek,
s megtaláltam Zs verseit.
Micsoda ír volt ez szívemnek!
De vodkát sehol sem találtam a házban,
és finom boroktól berúgni,
ezt illetlenségnek tartottam.

2018. április 26., csütörtök




Madarak hajnalban

A nyitott ablakon át fürdőszobámba,
hol felkészítem testem a napra,
berepülnek a madarak.

Cikáznak a plafon alatt,
szárnyaikról szórják az épp virágzó
bükkfák sárga porát.

Ahogy arcom mosom,
egy madárka a vállamra ül. Vizet akar.
Egy cseppel kínálom ujjamról.

Fekete feje nyakamhoz ér.
Társai tükröm törik
; mozdulatlan
szemében látom magam.

Lassan pislant,
hogy letörölje arcom.
Kirepül a többiek után.

2018. április 12., csütörtök




Ideiglenes állomáshely

Egyedül hagylak testeddel a
bájoló hangú nők között, a versek között,
mik már szabadok.
Ne add isten, hogy belenézz valamelyikük szemébe!
Emlékezz rám, mint elporladt felhőre.

Számtalanszor elárultuk egymást.  
Újra írtunk,
mert én tudtam valamit a színekről,
s te az arcélekről, de
más történt, mint amit elvártam.

Három fehér virág, emlékszel?
Valami kellett a testnek, valami a léleknek.
Közben rothadó telefonvonalak lógtak a levegőben.
Hittem, hogy eljönnek a déliek,
és egyszerre lesz belső és külső tér,
‒ mert nálunk tiszta az ablaküveg ‒,
s majd mellem alá kúszik az ölelés.


Már többször meg akartam kérdezni:
Milyen a hangom?
Mert itt nehéz a pulthoz jutni.
Nincs lehetőség mást érezni.
Hisz’ tudod, az élet kibírhatatlan pillanat.
Szürke most a fény.
Hó alszik az álmokon.

Volt időszak, mikor vágytam arra,
hogy prostituált legyek,
s eljussak az ibolya-szigetekhez,
mert egyformák vagyunk,
egyforma bolondok és buták.

És újabb év kezdődik,
az újabb szörpök éve.
Szemem apámé,
szám anyámé.
Vigyék!