2018. június 8., péntek







Vasba vert


homlokom vasdudor
arcoddal ütközött

testem kitárult
szétszakadt

pedig tartottam magam
mindenhez, mit kaptam

mozdonyom tüzes vért okád
ruháim halomban égnek ágyamon
lobog a tűz

2018. május 28., hétfő




Hétfő

Napok óta jelzi a mobil,
egy videót akarsz megosztani velem.
Hát akarj! Szarok rá!
Persze az is lehet, véletlenül nyomtál meg
valamit az okos telefonodon.
De ha nem, akkor van két tippem:
az esküvődről szól a történet és vigyorogsz,
vagy épp párát lihegsz a lencse felé.

Tegnap a katedrálisban egy koncerten
már nem volt üres szék,
csak a régi szerelmem mellett
;
nem tudtam otthagyni.
Másfél órán át ültem mellette szótlanul,
mutattam a bőröm, a mellem, a hasam,
zabálja, mit idő előtt otthagyott.


Rohantam a hegyről, éreztem
hátamba vert roggyant tekintetét.
Vezettem, mint az őrült hazafelé,
kihasználtam az összes halálos húzást,
s ahogy szokott ilyenkor,
a zene dübörgött a kanyarokban.

Reggel lett, hétfő, éltem.
Kiengedtem a kék madarakat.
Még ki sem szálltam ágyamból, már
a fészen keresgéltem, hogy tovább éljek,
s megtaláltam Zs verseit.
Micsoda ír volt ez szívemnek!
De vodkát sehol sem találtam a házban,
és finom boroktól berúgni,
ezt illetlenségnek tartottam.

2018. április 26., csütörtök




Madarak hajnalban

A nyitott ablakon át fürdőszobámba,
hol felkészítem testem a napra,
berepülnek a madarak.

Cikáznak a plafon alatt,
szárnyaikról szórják az épp virágzó
bükkfák sárga porát.

Ahogy arcom mosom,
egy madárka a vállamra ül. Vizet akar.
Egy cseppel kínálom ujjamról.

Fekete feje nyakamhoz ér.
Társai tükröm törik
; mozdulatlan
szemében látom magam.

Lassan pislant,
hogy letörölje arcom.
Kirepül a többiek után.

2018. április 12., csütörtök




Ideiglenes állomáshely

Egyedül hagylak testeddel a
bájoló hangú nők között, a versek között,
mik már szabadok.
Ne add isten, hogy belenézz valamelyikük szemébe!
Emlékezz rám, mint elporladt felhőre.

Számtalanszor elárultuk egymást.  
Újra írtunk,
mert én tudtam valamit a színekről,
s te az arcélekről, de
más történt, mint amit elvártam.

Három fehér virág, emlékszel?
Valami kellett a testnek, valami a léleknek.
Közben rothadó telefonvonalak lógtak a levegőben.
Hittem, hogy eljönnek a déliek,
és egyszerre lesz belső és külső tér,
‒ mert nálunk tiszta az ablaküveg ‒,
s majd mellem alá kúszik az ölelés.


Már többször meg akartam kérdezni:
Milyen a hangom?
Mert itt nehéz a pulthoz jutni.
Nincs lehetőség mást érezni.
Hisz’ tudod, az élet kibírhatatlan pillanat.
Szürke most a fény.
Hó alszik az álmokon.

Volt időszak, mikor vágytam arra,
hogy prostituált legyek,
s eljussak az ibolya-szigetekhez,
mert egyformák vagyunk,
egyforma bolondok és buták.

És újabb év kezdődik,
az újabb szörpök éve.
Szemem apámé,
szám anyámé.
Vigyék!


2018. április 11., szerda



Diák

Már második napja vagyunk együtt
: én hordom neki a kávékat, ő dolgozik nekem; fekete cserepeket hord a tetőre. Siet, hogy elkészüljön vele, míg megérkezik az eső.
Sohasem érkezik úgy, ahogy a rádió jelenti, és ebben most sem hiszek.

Kiderül, hogy magyar, de az is már csak az utolsó órában, az itteni egyetemen tanul, az idén végez. Mindez szlovákul történik, itt ez a leggyakoribb nyelvi kommunikációs forma, még a magyarságáról való értekezés is, hogy ki az apja, hogy hívják, honnan származik, mi az anyja neve, és hogy nekem mennyi barátom van ott náluk.
Belefogok egy kalács dagasztásába, abban bízok, marad még egy kicsit, és egy kis hazai ízzel a szájában távozik tőlem.
A tészta nem emelkedik, az eső sem érkezik.
Így, mikor már látom, hogy a cókmókját szedegeti, mert már indulna, kifutok hozzá az udvarra, és most már magyarul szólítom meg:
‒ Holnap van a magyar költészet napja ‒, erre felemeli a fejét, miközben tovább tömködi a cuccait szatyrába ‒, szeretném önt megajándékozni egy verskötettel, az enyémmel.
‒ Köszönöm ‒ mondja szép, férfias hangon.