Szerelem nélküli férfi

                                         

                                          Nő a hóban mezítláb áll.
                                          Kapaszkodik fel a létrán.
                                          Tervezi az akasztást,
                                          éhezést, éjszaka zabálást.

                                          Körmei arcodba vágnak,
                                          tántorogsz, tested fárad.
                                          Naponta száz cigi.
                                          Így akarsz üdvözülni?

                                          Füledből a szőrt kinyírom,
                                          kiálts, ha megmosakszol.
                                          A táskádba teszek
                                          kenyeret és vasalt ingeket.

                                          A cégnél, látom, megtettek
                                          mindent: fertőtlenítettek.
                                          Arcod bepúderezték.
                                          A lábad fordítva tették.

                                          Ötven felett szeretni vétek.
                                          Ezt gondolod. Mondd meg.
                                          Küldj jelet, ahogy szoktál,
                                          de te ebből kimaradtál.

                                             Rousseau festményei

                                             Katakombák alján a salak
                                             vicsorog, ahogy halad, falakat
                                             keres, néha feléjük mutat.
                                             Félig zárt tenyerén a huzat
                                             átfűzi a penészszagot.

                                             Kiázottszemű odatámasztja
                                             egy falnak. Vastag, nagy kardja
                                             hozzányomja a boltíves kanyar
                                             gyöngyeihez: a mész fanyar
                                             szaga bugyborékol illúziót.

                                             Aránytalan, fekete alakok,
                                             dzsungelben fekvő állatok
                                             keretekben szögekre kerülnek.
                                             Naivák falakra feszülnek,
                                             és kezdődhet a kiállítás.

Meghalt Rafi Lajos

Mikor ezt a káfé főnixen hétfő délután elolvastam, rögtön az a mondat jutott eszembe, ami akkor is, amikor két éve úgy döntöttem, hogy írni fogok:
Lesz-e elég szavam, hogy leírjam azt, amit akarok?

Rafi Lajos egyszerű ember volt, akárcsak én, igaz, talán én valamivel többet olvastam nála, de ez nem biztos.
Hat gyermeke volt, állítólag az utóbbi időben nem volt munkája; önpusztító életet élt.
Két verskötete jelent meg magyar nyelven. Verseit svédre is lefordították.
Tavaly Svédországban is járt, én nem.

Lesz-e elég szavam, hogy leírjam azt, amit akarok?
De talán előbújnak azok a csendből is, a fájdalomból is, ha barangolni fogok az erdőn, ahogy ő tette, mikor üvöltött a csend hangtalanul a mellkasomból, mert mi értelme lett volna hangot adni neki.
És, ha ez a hangtalan üvöltés egy másik nyelven formálódik meg belül, hogy ki se jöjjön soha, akkor mennyire gyarapodnak a szavak, és van-e belőlük elég hogy versekké váljanak?
Aztán az írást is elfeledtem annyi éven át, a kezem se tartotta úgy a tollat, mint régen, mintha ki akart volna fordulni belőle, mert naponta sokezerszer vágtam a nehéz ollót az anyag húsába; először hólyagos, majd bütykös lett.
Ő meg a vasat ütötte, s aki naphosszat vasakkal verekszik , annak aztán igazán kifordulhat a kezéből az írószerszám, mert az annyira zsibbadt lesz.
Számítógépet, bele Wordot vettem. Neki talán ez nem volt.
Kitartottam az mellett, hogy igenis a csendből, a fájdalomból születhetnek szavak, és ezt ő is érezhette:

                                           Csönd megülte holnapunkat.
                                           Piszkos rongy-cafat.
                                           Tisztítja bennem a múltat,
                                           Szélcsend-áradat.

A szegénységbe ha gyerekek születnek, akkor pedig mi értelme lenne a hangoskodásnak, így a fiát is írott szóval tanította a csendre:

                                            Miért sírsz kedves gyermekem?
                                            Énemből lopott csönddarab

Rafi Lajos, akár a kisöcsém is lehetett volna, hisz‘ alig élt negyvenhárom évet, de arcán a ráncok, mivel cigány volt, korán mélyültek.
Gyergyóditró és Gyergyószárhegy között, hétfőn hajnalban, csendes magányában, nem kerülte ki egy száguldó vonat.

Én fehér liliomot tennék Rafi Lajos sírjára.
Talán ma van a temetése.
Remélem, mulatva, táncolva búcsúztatják, nem csendesen.

Táplálék

Megkérdeztem akkor tőled, hogy megennéd-e a nyuszit, a kis aranyost, ha olyan helyzetben lennél, hogy rá lennél kényszerülve, ha már napok óta nem ettél volna, és ez lenne az egyedüli ennivalód, ha nem lenne végképp pénzed, és senki sem adna, és neked sem lenne kedved többé kérni senkitől.
Azt felelted: nem.
Újra megkérdeztem, de te gondolkodás nélkül újra rávágtad: soha.

Fontosak a fények, ezek a délutáni fények, meg az árnyak, miket a csupasz égbolt és az épületek, egymást váltva vetítenek az arcod bal oldalára, ahogy haladunk a pályaudvar felé. Az utolsó két óra. Mindig jól esik a gyaloglás, bármilyen időben, nyújtja az ottlétet. Mintha a Margit- hídtól a Keletiig, az ezernyi lépés, ugyanennyi percé változna. És mindig fúj a szél, nyáron is. Ez is jó, mint egy végtelenre szőtt anyag, ott lebeg körülöttünk, simogat.
Fontos a táplálék, minden testi, vagy lelki, amit ez alatt a néhány nap alatt fogyasztunk, bennem van az összes mozzanat, az összes íz, magamban hordom, ott is, a hídtól a pályaudvarig. Előjönnek a sorsdöntő kérdések, mik látszólag csak fecsegésnek tűnnek, és a válaszok fordított sorrendben; fecsegők, de sorsdöntők.

Nem mondtam, de nekem is volt egy nyuszim, egy aranyos, szép, nagy, hófehér nyuszim. Nem kicsi koromban, már anya voltam. Azért adták, hogy a táplálékom legyen.
Ott tartottam a hátsó udvarban, egy kicsi ólban, igen, falun, hol az állatot nem megenni, finnyásság, mihaszna pazarlás, különcködés, az étel nem megbecsülése.
Egy kicsi, dróthálós ajtón keresztül etettük, én és a gyerek. Csak téptünk egy kis füvet, bárhonnét, kertből gazt, vagy az udvaron, az ól mellől, benyújtottuk kézben tartva, és a kicsi, majszolós, soha ki sem nyíló szájacskája csak rágta, rágta, míg el nem tűnt benne az egész.
Szépen megnőtt, pénz se volt, le kellett vágni. Elképzeltem a finom húsát. Több szomszédot megkértem, de csak egy vállalkozott, tudtam, hogy durva, a feleségét is verte.
Agyonütötte, lenyúzta, kibelezte.
Hátul csinálta, az ól mellett, aztán bekiáltott a zárt ajtón keresztül: kész!
Feldaraboltam, kirántottam, aztán elvittem neki.

Tisztavizű patakocska

A nyolcadik napon, ma, végre elindultam, hogy sétáljak egyet.
Már bentről is éreztem, hogy az, ami ott kinn folyik, egy erőszakos csalás. Mintha összevesztek volna felettünk valakik, kik, csak azért is meg akarták mutatni, mi mindenre képesek ‒ idebűvészkedték a telet. Hát sikerült nekik!
A szerencsétlen madarak, kik már javában benne voltak a családalapításban, most meg egy árva zümmögőt sem fogtak, olyan nagy veszekedést csaptak az erdőszéli bokrokban, hogy magamra húztam naponta kétszer a kapucnis orosz szvetteremet, meg a piros paplanos kabátomat, és betegen kiszédelegtem a házból az etetőhöz, hogy kiöntsek nekik kétszer fél liter napraforgómagot.
El tudom képzelni, mennyire pöröltek az asszonyok, hogy most mivel etessem a gyerekeid, te mihaszna?
A máskor félénk madársereg, meg sem várva, hogy bezárjam az ajtót, megrohamozta a táplálékot. Nem egyenként, hanem ötösével, tízesével röpködtek oda, s vissza. Volt ott aztán minden fajtából, még a jókora nagyokból is. Rá se füttyentettek, van-e a közelben macska, vagy röpködik-e felettük valamilyen ragadozó madár. Zabáltak, és vittek.

A félméteres hóból az út szélén, csak a nagydarab hórögök maradtak, a hókotrók ajándékaként, a kutyák örömére.
Az útszéli bokoraljakban ott ültek a sárgavirágok, az odvas keltikék, mintha mi sem történt volna. Csak leveleik, szirmaik voltak összegyűrve, fejük kissé lekonyulva, mint a táncba nem vitt, ecetbe rakott kisasszonyok selyemruhái a sok üldögéléstől, a múlt századok valamelyikében.
Az ösvények mentén duzzadtak a galagonya- és somrügyek.
Haladtam egyre beljebb és feljebb az erdőben, és hallgattam azt a nagy, nem csendet, a hangzavart, ami ugyan nem volt hangos, de annyira erőteljes és annyira visszafordíthatatlan. Mindenből áradt: az olvadó hóból, a rügyekből, a csepegő vízből, a madárszárnyak suhogásából.
Az út közepét teljesen váratlanul, mert azelőtt ilyen itt nem volt, átszelte egy újabb hangocska, hívogatva engem és a kutyát, kedves, gurgulázó dallammal.
Egy tisztavizű patakocska volt.