Az ing

Nem tudom kié: nagyon régi, sötétkék alapon fehérmintás, fehérsirályos.
Nézem a foszlásokat, forgatom, az ujjai repülnek, elszállna valamerre. Szabading. Sokat élt, sokat hordták. A tapintása puha, simulós, ahogy elrepülne, úgy vissza is bújna a kezem alá: javíts meg, varrj belém, legyek szebb, jobb.
A gallérral kezdem, a nyak hátraszorítva dörzsölhette az anyagot, a felső réteg a hajlatban teljesen szétesett, talán a hosszabb haj is besegített.  Mindig a legnehezebbel szoktam kezdeni, ezért a gallért fejtem le először, hogy megfordítsam. Precíz az eredeti munka, egyből látom. A cérna jó állapotban van, az inget húsz évre becsülöm, keveset mosták, inkább hordták, attól kopott.

‒ Dixi?
De, honnan tudhattam én, ki ő, itt a dombon, a piaristáknál, internet se, egy kis nyomorult Sokol tranzisztoros rádió, éjszaka szabadeurópa, vagy laxi, az is, csak éjfél felé, Budapestről csak hivatalos hírek: Kossuth rádió, Petőfi rádió.

A zseb következik: a nyílás peremét agyonkoptatta a kéz, cigiért nyúlkálhatott. Ott tartotta, aki hordta. Nyár volt, lebegett az ing, a zsebben cigi doboz. Ezt, csak cikcakkozni lehet, ha lefejtem a zsebet, felsír az anyag, heget hagy, mások is látni fogják, titokban tartom hát a titkait, hamisan, lezserül bedolgozom. Úgyis az embert nézik majd benne, mint azelőtt, nem a ruhadarabot, gondolom én, a nem szakemberek szemét fogom megcsalni. Talán sikerül.
Lefelé megyek, egyre lejjebb, így adja magát kezem alá az ing, a szárnyaló, szabad ujjak. Na, gyertek, ne féljetek, most ti következtek. A mandzsetták nyitottak lehettek általában, nem kopottak, ahol a gombolással bajlódni szoktak. Ott szakadt az ujj, ahol a tűzés alá erőltették, onnan szabadult volna, asztalszélek segíthettek.  A kézelőket lefejtem, levágom a szálakra szakadt részeket, az ujjakat visszaerőszakolom a helyükre, talán ott maradnak egy keveset. Ismerem én azokat a karokat, kik ide bújnak majd!

És az alja? Az alsó szegélye?

A’ között, hogy megjavítottam, és elmondtad, kié volt ez az ing, kitől kaptad, és elmondtál egy-két történetet, idő telt el. Most írok.
Igen, szakadt volt az alja nagyon: most látom a Dixit, ahogy szalad eszeveszetten, magasra emelt térdekkel, a kezében tálca, lopott étellel. Beleakad az ing asztalba, székbe, ajtókilincsbe, villamosba.

                                        

                                        

                                             Érzed, amit én?
                                            

                                             Álltunk a kabinban.
                                             Vezettük a földet.
                                             Zúgott a motor.

                                             A korlátot fogtuk a hídon,
                                             alatta volt a tisztítóvíz tároló:
                                             üvegszemmel ittuk
                                             a csillagfényt.

                                                        Spirálszúnyogokká váltak,
                                             a tűznarancs plédre csapódtak,
                                             kicsi golyókként rátapadtak.

                                             Otthon szétterítettem a földet,
                                             még halkan duruzsolt.
                                             Egyenként szedtem ki a Perseidákat.
                                             A kettőt, az enyémet, félretettem,
                                             meg a tiedet, azt a négyet.

                                    Rafi Lajos

                                   Güdüci február

                                   A szél odakint a térdén töri a fákat.
                                   Fütyülök rá. Beszél a nőkről a székely.
                                   Torkomban érzem a vágyat:
                                   nyalintsak vele egy pohárral.

                                   …mert igaza van, s életét megedzette
                                   a föld meg a kín.
                                   Szépségét érzi ő is a szónak, s a szíve
                                   ha sír:
                                   locsolni próbálja a torkát.

                                   Túl a hegyen, a tüzes napot fedi
                                   a füst.
                                   Szép lenne itt nekem is minden,
                                   tördel a kín. Nézem a székelyt.
                                   Kék szemében béke hajnalok,
                                   kezével mintha csillagokat fogna:
                                   most faragja fából a holnapot.

A slajf

Vonszolom, cipelem, húzom magam után.
Kiszámítottam, bármennyire is sietek, megtart egy egész órát.
Irányítgatom, permetre csavarom a végét, vagy ötméteres ívben spriccelek vele.
Átdobom a korláton, futok, mert így jó, felkapom, húzogatom, beakad a terasz kőfalába, megtörik, nem folyik a víz, káromkodok, földhöz vágom. Rohanok, kiszabadítom, ugrándozni kezd, felém támad, vizes leszek, megint káromkodok, de csak úgy, nem vagyok mérges, inkább szórakoztat az egész.
A kutya, mert tudja, le fogom spriccelni, nagy ívben kerülget. Fél, de mégis provokál, jár körülöttem, felém sandítgat, aztán supp, kap egy kis zuhanyt. Megrázza magát, elveszti az egyensúlyát, meginog, elbúj a garázsban, de egy pár perc múlva újra előjön, és kezdődik a körözés újra.
A tökös Mici is előkerül. Átjön a szomszédból, megbújik a virágok mögött, ne lássam, de nyávog, hogy azért mégis tudjam, ott van. Ő is kap rögtön egy kis vizet. Szemrehányóan néz rám nagy zöld szemeivel, ahogy kicsi lábacskáival elfut mellettem, közben megrázza magát. Nem megy ő sem messzire, nehogy már megfeledkezzek róla. Lekuporodik, és vár. Várja az újabb támadást.
Aztán jön a szomszéd, kifordul a kertkapun, tolja a talicskát a fűvel, baktat a kerítés mellett, mezítláb, mint általában. Tisztes polgár, gyógyszerész, sőt vezető az egyik gyógyszertárban, de itt a természet gyermeke. Én kábé három méterrel vagyok magasabban, mint ő, így a szememmel követem, ahogy közeledik felém. Félmeztelen, csak egy bézs rövidnadrág van rajta. Kívülről belekapaszkodik a kerítés rácsaiba, és szinte suttogva kér:
‒ Most ne öntözzön meg kérem.
‒ Miért? ‒ kérdezem vigyorogva , bal kezem a csípőmön,  diadalmasan folyatom a vizet a virágágyás felett.
‒ Nincs rajtam a megfelelő gatya.
‒ Pedig akartam.
‒ Tudom, láttam a szemén. ‒ szélesen mosolyog.
Lemegyek két terasszal lejjebb, a kocsifelhajtó oldalán folytatom.
Közben egyszer a kutya kap, másszor a macska.
Újra nyikorog a talicska. A szomszéd megáll a kerítés túloldalán, már csak fél testmagassággal vagyok feljebb. Megkerüli az újabb fűvel megrakott szerkentyűt. Látom, sötétkék gatyára váltott, szemérmesen pislog felém.
Mint egy hadvezér a kardját, ki épp rohamra vezényel, úgy tartom a gumicsövet.
‒ Most lehet. ‒ mondja
‒ Mennyire akarja? ‒ kérdezem nevetve.
‒ Amennyit a cső bír! ‒ kiáltja.
Felemeli mindkét kezét az ég felé, és én eresztem rá a vizet.
Mintha az elmeosztályon lennénk.