Apával újra

Szeretem az álmaimat, mert mindig történik bennük velem valami.  

Nem kapcsolom fel a bejárat előtti égőt. A barátom ott áll előttem a sötétben.
Alig látom az arcát, mégis tudom, hogy kedvesen mosolyog. Begyakorolt egy keserű grimaszt, azzal jár mindenhová, az egyszerű, őszinte mosolyt megveti. Azt tartja, hogy a szép dolgokat undorral kell csinálni, mint például a szerelmet. Ilyennek ismerem. Senki sincs itt a közelben, hogy leleplezze és azt hiszi, talán most én sem látom jól az arcát.
Nem húzza le a cipőjét, rögtön a nappali sarkába ül a kerevetre. A félhomályban egy könyvet vesz kézbe, belelapoz, ez a legjobb palástoló művelet. Állok a fény és a félhomály határán és a konyha felé gondolkodom, hogy van-e még a sajtos-húsos sült krupliból, de röpke másodperc alatt tudatosítom, abból bizony már nincs, hiszen tegnap Szilveszter volt és ilyenkor sonkát szoktam csinálni francia salátával és kapusztnyicát. Rakom az asztalra a salátát, sonkát, levest. Kapok a kredenc felé, tányért, evőeszközt teszek elé, mert ő már akkor ott ül az asztal mellett a konyhában. Nem néz fel rám, de akkor is látszik a gyermekes öröm az arcán és tudom, csillog a szeme. Eltűnnek a begyakorolt grimaszok megint. Ekkor eszembe jut, hogy van még pálinka itthon. Kérdem tőle, hogy inna-e belőle, hiszen kint hideg volt, gyalog jött egész idáig hozzám és milyen messziről. Mikor a második pohárral töltök neki, érzem saját testemben az ő melegét, ahogy őt melegíti, amint neki erőt ad.
Tudom az álmomban, hogy férjes asszony vagyok, és valahol itt valamelyik szobában van a férjem és vajon mit fog szólni, ha megtudja, hogy éjnek évadján egy hívatlan barátot vendégelek.
De csak apám arcát látom hirtelen, ki már rég halott, itt fekszik egy ágyon, szó nélkül, szomorú tekintettel nézi a plafont, mint bármikor, ha nem tetszett neki valami és ez bántotta.
 
A barátom arca lassan kipirosodik, néha lehúnyja a szemét, lassan eszik, élvezi az ételek ízét; kenyeret, tormát teszek elé. A barátom nem szól semmit egész idő alatt, de az összes természetes arckifejezését annyira jó látnom, hogy rögtön mákos pitét, lekváros linzert, diós kiflit, sós rudakat rakok elé. Ő meghatódva pislog a tálcák felé.
Most egy nagy kristály tálat teszek elé, amiben alma, narancs, mandarin, banán, mogyoró van. Egy másik kis tálon aszalt gyümölcsöt helyezek az asztal kéttenyérnyi üresen maradt részére. A barátom eszik, boldog az arca. Nem tesz szexuális ajánlatot, de mégcsak nem is udvarol, hiszen szóhoz sem tud jutni. Egy nagy pohárba bort töltök, hogy igyon.
Látom apám arcát, aki ott fekszik az ágyon, egyre csak nézi a plafont, nem szól semmit, de a szája széle megmozdul egy kissé, mosolyog.

Lefolyó vize örvénylik, a lyuk keresztjén fennakad egy kerek, kicsi címke a narancs származásáról és egy apró darab krumpli. Mintha engem is húzna a víz örvénye lefelé, de csak az ébredésbe jutok. Legszívesebben visszamennék az álmomba, lehunyom a szemem, hátha sikerül, de most az én mosolyom mozdítja arcom izmait és ez még jobban felébreszt.

Igen, örülök, hogy újra találkoztunk.

Az őzek násza

A legbecsületesebb anyag, ami a maradandóságot illeti, a műanyag. Minden időjárást kibír. Jól tartja magát fagyban, hőségben, szárazságban, esőben.
Szeretem a műanyagot a természetben, ha az nem szemétként szerepel, s ha ott valamilyen végtelen funkciója van. Az erdőt az ember tönkre teszi, alig van benne sűrű, hol lakói megbújhatnának. Lassan, de biztosan öregszik, halott végtagjai tövében újakat növeszt, ezekkel védi állatait; naponta figyelem ezt.

Műanyag vödröm, amiben eredetileg festék volt, itt áll az erdő szélén, a bokrok között. Vizet hordok bele az őzek részére, ám újabban az itt otthonra lelt örvös galamb és népes családja is gyakran isznak belőle.
Az őzek idejönnek, itt még valamennyire sűrűbb a terep, arrébb a túristák hangossága riasztja őket. A magas fák alatti megannyi csipke-, kökény-, bodzabokor, som fa ad nekik menedéket. Kisméretű tisztások takaróinak fekvő fűszálai, s az ottmaradt vadillat bódítanak reggeli sétáimon. Ezeket a titkos helyeket megszokott ösvényemről figyelem, s ha néha-néha egy-egy őzzel keresztezzük egymás útját, mindketten megállunk, én beszélek hozzá, közben fotózásra állítom mobilom, ő pózol egy kicsit – általában három fotót engedélyez –, aztán eltűnik a bokrok között.

Most egy fiatal őz lakik itt a vödör környékén, persze tudtam én, hogy nincs egyedül, a sűrűben mindig van valami, ami figyel, őröz.
Tegnap aztán kiderült, hogy kivel osztja meg rejtekhelyét.
Mindig megérzem közelségüket, kutyám is figyelmeztet erre, mikor a levegőbe szagol.
Igen, ott állt az őz egy közeli fa mellett kecsesen, fejét oldalra fordítva, testtartása egyszerre volt fenséges és finom. Csak a fejét láttatta hátrafelé, ezt az első pillanatban még nem fogtam fel, hogy miért, felém az egész teste látszott. Már beszéltem hozzá, közben a mobilt kezdtem a fotózásra beállítani, mikor hirtelen a mögötte lévő bozótból egy fiatal szarvas robbant ki és törtetett felém, majd az őz mellé érve lefékezett, eléje kanyarodott és magabiztosan a sűrűbe lépkedett. Az őz teljes nyugalommal követte. Megható volt az egész cselekvés.
Ahogy kutyámmal egyre feljebb haladtunk az erdő kanyargós ösvényén, hallhattuk az őz riasztó ugatását; sokáig tartott.

Az őzek násza most, július végétől augusztus végéig tart.
Most az őzek választanak párt maguknak.

A fiú tengere

A fiú gödröt váj a homokba,
reméli, belefolyik a tenger,
hogy megtarthassa  magának.
Eltávolodik, lesben áll,
a tengerre vár.

A hullám a parthoz közeleg.
Ő rohanni kezd a vízzel, hogy vele érjen a csapdához,
de csalódottan mered a tenger
habos köpetére a
kis meder alján,
s ahogy azt a homok
mohón elnyeli  
előle.

A fiú két lábbal ugrik gödrébe,
dühösen tapossa,
egyre csak tapossa a lágy latyakot,
az fröcsög, fröcsög.

A nő épp akkor ér a fiú mellé,
a homok ráfröccsen.
Érzi combján a nedves pépet,
ami lassan lecsorog,
majd megszáradva megáll
a térd tájékán.

Eső hangja


A zárt szemhéjam mögül egy
szürkés rózsaszín felhőnek
tűnik, pedig épp a vér ég;
teret akar benn magának.

Kinn esőhang sír, a kövön
esőarcot formáz a víz.
Beleveri az újat a
felgyülemlett nagy lucsokba.

Szép halál

Ahogy melegszik az idő, egyre gyakrabban sétálnak körülöttem a katicabogarak. Főleg az ablakpárkányokon, mert ott van a fény; de asztalon, szőnyegen, szinte bárhol. Gyakran bele kell néznem a csészémbe is, nehogy valamelyiket megigyam, mert szomjasak. Próbáltam etetni őket, de az emberi ételt nem szeretik. Ilyenkor átviszem őket, már ha egyáltalán tudom, mert törékenyek és könnyen halnak, a bazsalikomra. Ott biztosan találnak élelmet vagy a leveleken, vagy a cserép földjén.

Sokszor szedek fel tetemeket a padlóról, ezek kicsit laposabbak az élőknél, vagy teljesen laposak. Barnáspiros szárnyuk, mintha épp repülni készülnének, a test külső oldalán enyhén megemelt,a szárnyak köze fekete; magukon viselik a feketét.
Ezek az összetaposott tetemek.

Aztán itt vannak a természetes halált halt egyedek. Ezek halálát nem én okozom.
Ha a hátukon fekszenek, akkor már biztosan tudom, hogy nem élnek. Lábacskáik szépen összehajtogatva, a kitinszárnyak gondosan összezárva.
A hasi rész, valamivel mélyebben van, mint az élőknél. Talán, mert üres.
Vannak közöttük a halálnak magukat nem könnyen megadók is. Ezeknek a halál pillanatában piros szárnyuk alól legyezőszerűen kint maradt az alsó fekete fátyolszárny egy kicsi darabja. Mintha el akartak volna szállni az utolsó pillanatban.

A sétáló katicák egy része a pókok áldozatává válik. Beborítja testüket a puha háló, s ha felemelem őket, érzem, hogy könnyebbek, mint az élők.

Az utolsó kanál étel előtt vettem észre egy darabka tészta és egy fekete olíva-karika mellett a tányéromon a friss halottat. Teljesen más volt, mint a többiek.
Szép volt a színe, és úgy tűnt, mintha tettetné a halált, mintha csak várakozó-védekező állapotban lenne. Megböktem az ujjbegyemmel, de nem mozdult.
A zöldségek a tésztámban megtévesztették.
Ott keresgélt, mielőtt betettem az ételt a mikróba.

a legfinomabb édes

kirakatüveghez szorítja testem,
s szemembe hazudja a cipőt,
hogy megvenném-e magamnak.
vagy mit szeretnék?

közel van hozzám.
csak a saját orrom látom,
s hogy ne lássam a fejét,
mely árnyékot vet arcomra
kettéválik látásom.
észreveszem az emberek arcát a
villamosok, az autók ablakaiban.
kijátszottak, már tudom.

odafordítom a fejem hogy
megnézzem a cipőt,
de otromba, csúnya.
csak ennyit tudok mondani
minden ámítás ellenére:
én a legfinomabb édest akarom.