az idő festette tíz éven át ezt a képet
                                                  most ilyen, de ki tudja milyen lesz
                                                              nemsokára





Nézd ezt a fekete Napot
izzik arany bőre
épp most ég el végleg

nézd a folyékony fekete eget
benne madarak úsznak fuldokolva

nézd a Föld vékony palástját
mit könnyen áttör majd a szörny

nézd  a szörny szomorú szemét
a másik szeme már vak

nézd kiszáradt száját
arca kedves volt valaha

nézd nagy fekete pofáját
mit még nem nyitott ki ez idáig

A kékszárnyú madár


Most, a járvány idején, kezedbe adok egy képzeletbeli kulcsot, amit senki sem fogott meg azelőtt: az erdőbe nyíló kaput nyitja. Nem kell szájmaszkot feltenned, mert emberrel, ki a kórt terjeszti, nem fogsz találkozni.
A végtelen erdő száz és száz kilométereken terjed és folytatódik, ha akarnád, napokig barangolhatnál benne, míg erőd bírná. Bejárata egy alig észrevehető kitaposott, vékony ösvény. Két oldalát elburjánzott, de még alvó vadmálna bokrok szegélyezik. Ahogy haladsz egyre beljebb, itt-ott, a virágba borult sombokrokat látod. Apró virágaik sovány illúziók, kínálkoznak feléd, illatuk nincs. A magas tölgyfák alatt, mik csak egy-két hét múlva kezdik virágzásukat, hogy aztán arany porukkal belepjék az erdőt,  már sarjad a fű, köztük lila virágok. Kiszakítasz egyet közülük, megszagolod. Illata bódító, de vigyázz vele, mert mérgező, mint ez, vagy az összes tavasz. Ha jól figyelsz, vagy inkább jól látsz, megláthatod az őzeket, amott a sűrű bokrok között. Csak egyet veszel majd észre, de tudnod kell,  legalább hárman vannak. Ha beleszagolsz a levegőbe, érezheted átható, éles állat-illatukat. Szeretnél megfürödni ebben az illatban?, inkább büdös az ember szerint; elbódít egy pillanatra.
Egy madár száll az épp melletted lévő fa alsó ágára. Talán két lépésnyire van tőled, de nem mozdul, nem fél tőled, megvárja, míg tovább mész. Szürke, akárcsak te ott, ahonnan jössz. Feketerigó röppen fel egy bokor tövéből, ott a fészke. Elképzeled a titkot, amit rejt, de nem nézed meg, közben tudatosítod ezt a madárricsajt, ami a fejed felett zajlik. Egy nagy emberi csendből jöttél, örülsz ennek, mert érzed, itt pulzál az élet.
A fejedben lüktet a szíved, mélyebben veszed a levegőt, élsz.
Ügyelj arra, hogy az ösvényről ne térj le, mert ezt a terepet nem neked építették és legyen ám nyitva a szemed.
Néha fordulj meg, nézz magad mögé, mert nagyon ritkán, de talán ma megláthatod a kékszárnyú madarat. Húsz évenként egyszer, ha láthatod.
Mikor megfelelő helyen leszel, mélyen az erdőben, hirtelen lecsendesedik majd körülötted minden. Hallani fogod a szárnyak suhogását, és ő leszáll egy közeli fára. Fejét oldaltfordítva rádnéz, s te nem mozdulsz. Aztán leszáll a talajra, egyet csippent, majd újra felröppen, hagyja, hogy nézd.
Te akkor majd azt érzed, mintha kedvesed a válladra tenné a fejét, s megfogná a kezed.
Csak csukd be a szemed, mást ne tegyél.
A kulcsot most nálad hagyom, de az erdő holnap más lesz, aztán egy hét múlva megint más.
Sok virág meghal majd, de nőnek helyettük újak.   

a hazafelé vezető úton

az első buszvezető egy inuit nő volt,
kinek fehér jegesmedve
bundája úgy ragyogott a
szürke, sivár tájban,
hol szemét szegélyezte az utat,
mint tisztalelkű kisgyermekek
fogai.

kidobott, nyitott szekrények
feküdtek a szeméthalmokon,
égnek tárt szárnyakkal, akár a
megerőszakolt, eszméletüket
vesztettek a tettek színhelyén.
sajátjaimnak vélt ruhákat láttam
bennük, így reméltem
nemsokára otthon leszek,
de csak egy újabb állomás
közeledett, hol átszálló jegyet
kellett váltanom.

mikor a vidám, gyilkosszemű,
második buszsofőr, ki szájmaszja alatt
kuncogva a jegyet átnyújtotta , melyen egy
hason fekvő nyolcast láttam, tudtam
megérkeztem, s a buszból nem kell
kiszállnom soha,
így megkérdeztem lesz-e
kiszolgálás, s hány csillagos.

Gyöngyök a fákon


itt az idő megenyhülni

várni hogy megszünjön a kötődés

elképzelni az elszakadást a fájdalomtól

számba venni az összes apró

szúrást vágást törést

mielőtt megérkezik a szél

milliónyi cseppre szakadni szét

végre nevetni

Apával újra

Szeretem az álmaimat, mert mindig történik bennük velem valami.  

Nem kapcsolom fel a bejárat előtti égőt. A barátom ott áll előttem a sötétben.
Alig látom az arcát, mégis tudom, hogy kedvesen mosolyog. Begyakorolt egy keserű grimaszt, azzal jár mindenhová, az egyszerű, őszinte mosolyt megveti. Azt tartja, hogy a szép dolgokat undorral kell csinálni, mint például a szerelmet. Ilyennek ismerem. Senki sincs itt a közelben, hogy leleplezze és azt hiszi, talán most én sem látom jól az arcát.
Nem húzza le a cipőjét, rögtön a nappali sarkába ül a kerevetre. A félhomályban egy könyvet vesz kézbe, belelapoz, ez a legjobb palástoló művelet. Állok a fény és a félhomály határán és a konyha felé gondolkodom, hogy van-e még a sajtos-húsos sült krupliból, de röpke másodperc alatt tudatosítom, abból bizony már nincs, hiszen tegnap Szilveszter volt és ilyenkor sonkát szoktam csinálni francia salátával és kapusztnyicát. Rakom az asztalra a salátát, sonkát, levest. Kapok a kredenc felé, tányért, evőeszközt teszek elé, mert ő már akkor ott ül az asztal mellett a konyhában. Nem néz fel rám, de akkor is látszik a gyermekes öröm az arcán és tudom, csillog a szeme. Eltűnnek a begyakorolt grimaszok megint. Ekkor eszembe jut, hogy van még pálinka itthon. Kérdem tőle, hogy inna-e belőle, hiszen kint hideg volt, gyalog jött egész idáig hozzám és milyen messziről. Mikor a második pohárral töltök neki, érzem saját testemben az ő melegét, ahogy őt melegíti, amint neki erőt ad.
Tudom az álmomban, hogy férjes asszony vagyok, és valahol itt valamelyik szobában van a férjem és vajon mit fog szólni, ha megtudja, hogy éjnek évadján egy hívatlan barátot vendégelek.
De csak apám arcát látom hirtelen, ki már rég halott, itt fekszik egy ágyon, szó nélkül, szomorú tekintettel nézi a plafont, mint bármikor, ha nem tetszett neki valami és ez bántotta.
 
A barátom arca lassan kipirosodik, néha lehúnyja a szemét, lassan eszik, élvezi az ételek ízét; kenyeret, tormát teszek elé. A barátom nem szól semmit egész idő alatt, de az összes természetes arckifejezését annyira jó látnom, hogy rögtön mákos pitét, lekváros linzert, diós kiflit, sós rudakat rakok elé. Ő meghatódva pislog a tálcák felé.
Most egy nagy kristály tálat teszek elé, amiben alma, narancs, mandarin, banán, mogyoró van. Egy másik kis tálon aszalt gyümölcsöt helyezek az asztal kéttenyérnyi üresen maradt részére. A barátom eszik, boldog az arca. Nem tesz szexuális ajánlatot, de mégcsak nem is udvarol, hiszen szóhoz sem tud jutni. Egy nagy pohárba bort töltök, hogy igyon.
Látom apám arcát, aki ott fekszik az ágyon, egyre csak nézi a plafont, nem szól semmit, de a szája széle megmozdul egy kissé, mosolyog.

Lefolyó vize örvénylik, a lyuk keresztjén fennakad egy kerek, kicsi címke a narancs származásáról és egy apró darab krumpli. Mintha engem is húzna a víz örvénye lefelé, de csak az ébredésbe jutok. Legszívesebben visszamennék az álmomba, lehunyom a szemem, hátha sikerül, de most az én mosolyom mozdítja arcom izmait és ez még jobban felébreszt.

Igen, örülök, hogy újra találkoztunk.