Vér a fagyban

                                  Milyen könnyű eltakarni
                                  a vért, testtel, szárnnyal,
                                  s várni, jön
                                  a vég.
                                  Míg hideg van, odafagy.
                                  Fehér kristályok üdvözülnek
                                  felette.
                                  Aztán elered az eső,
                                  és újra folyni kezd,
                                  mintha tavaszodna
                                  a tél.
                                  Távolodik tőlem,
                                  színe elhal,
                                  földbe
                                  jó.

                                  (Bele lehet- e nőni az
                                  igazi vérbe?
                                  Kiszámíthatatlan
                                  a természetesség
                                  mindenben.)

                                  Szárnyat érez újra,
                                  a melegben tartott
                                  kevés is
                                  felröpít.

                                Etűdök

                                Én a kredencet támasztottam,
                                ő a port kereste a tetején,
                                mert jól állt nekem az özvegység,
                                az anyaság, akkor, télvíz idején,
                                de Sviatoslav Richter ránk várt
                                a kulturális parkban. Hó szakadt
                                a márciusi estén, magas volt,
                                odamenet majdnem betemetett.

                                Szegényes kabátom alatt, részletre
                                vett csizmám felett, ruhámban,
                                ünneplő feketében, meztelen, éhes
                                szívvel, becsomagolva fénybe,
                                még csak tanultam a tapsot: nem
                                közben, a végén kell, ha a mester
                                szemét, kezével könnyedén ráteszi
                                a billentyűkbe rakott széksorokra.

                                Visszajövet nem tudtunk az ajtón
                                bejutni. Egy kobold a kulcsot
                                benne hagyta. Meg kellett kérni
                                a szomszédokat. Vasalódeszkán
                                a lovagom, mint szerelmi hídon
                                átmászott ablakból, balkonra,
                                - bassza meg - motyogott, kopogott
                                az ajtón, s a másikon távozott.

A nagyítás

Jó magasra felmentem, éreztem, ma találkozom velük.
A fák közeit kutattam. Kellett, hogy lássam őket, mintha közelebb hoznák
a szeretetet, a szerencsét.
Jönnek a rügyekre, ezek adják az erőt a túléléshez.
Ha kicsit enyhül az idő,- ez jó, - mint a múltkor, rögtön kipattannak a kicsi zöld golyók a bükkfákon, s ők az alsó ágakat elérik a meredek lejtőn.
Egyszer csak megláttam az elsőt, a másodikat, a harmadikat…
Azt hiszem voltak vagy hatan.
Ahogy észrevettek, - van egy köztük, aki állandóan őrködik, és ő
jelzi a többieknek a veszélyt, - rögtön futásnak eredtek.
Kikaptam a mobilom, és fotóztam. Csináltam vagy nyolc felvételt. Otthon rátettem a laptopra. Végignéztem. Nagyítottam, nézegettem, de egyet sem láttam közülük a képeken.
Aztán éjszaka újra megnéztem a felvételeket, felnagyítottam az egyiket.
Végre találtam egyet.
A fák között ott áll egy őz.

                                Felhő

                                Te még nem hiszed, de
                                semmit sem halogathatunk.

                                Például a fotózást, én
                                csak tudom, ha eget nézek.

                                A felhőágy könnyen
                                szétfoszlik a futó égen.

                                Kis hullám a szád, puha,
                                fehér, így senki sem látja.

                                Lábaink a tükörbe egy
                                felhőből lógnak fejetlenül.

                                Átrendeződik, piszkosodik,
                                tisztul, bomlik a kicsi szoba.

                                Majd szigorú lesz zárt szemed,
                                átlépem, de az sem fotózható.

                                Abban viszont igazad van,
                                most kell kezdődni az időnek.

                                    

                             A legtisztább test, a legtisztább bűn

                            
                             Nem láttam a lábad, mondtam neki.
                             A fekete posztót néztem. Csak később
                             értem hozzájuk, és elképzeltem a napot
                             a sötét helyett.

                             Tapogattam, simogattam, éreztem
                             a sebek helyén a hegeket.
                             Kértem mutassa, és hogy megmosnám
                             őket. De nem engedte.

                             Mondta sokat gyalogolt, ételt keresett,
                             és kapott. Keveset, de eleget.
                             Megmosakodott, engem is lemosott.
                             Asztalára kenyeret tett és bort.
                             És mikor a sötét kialudt,
                             belém ölelte a napot.