Táplálék

Megkérdeztem akkor tőled, hogy megennéd-e a nyuszit, a kis aranyost, ha olyan helyzetben lennél, hogy rá lennél kényszerülve, ha már napok óta nem ettél volna, és ez lenne az egyedüli ennivalód, ha nem lenne végképp pénzed, és senki sem adna, és neked sem lenne kedved többé kérni senkitől.
Azt felelted: nem.
Újra megkérdeztem, de te gondolkodás nélkül újra rávágtad: soha.

Fontosak a fények, ezek a délutáni fények, meg az árnyak, miket a csupasz égbolt és az épületek, egymást váltva vetítenek az arcod bal oldalára, ahogy haladunk a pályaudvar felé. Az utolsó két óra. Mindig jól esik a gyaloglás, bármilyen időben, nyújtja az ottlétet. Mintha a Margit- hídtól a Keletiig, az ezernyi lépés, ugyanennyi percé változna. És mindig fúj a szél, nyáron is. Ez is jó, mint egy végtelenre szőtt anyag, ott lebeg körülöttünk, simogat.
Fontos a táplálék, minden testi, vagy lelki, amit ez alatt a néhány nap alatt fogyasztunk, bennem van az összes mozzanat, az összes íz, magamban hordom, ott is, a hídtól a pályaudvarig. Előjönnek a sorsdöntő kérdések, mik látszólag csak fecsegésnek tűnnek, és a válaszok fordított sorrendben; fecsegők, de sorsdöntők.

Nem mondtam, de nekem is volt egy nyuszim, egy aranyos, szép, nagy, hófehér nyuszim. Nem kicsi koromban, már anya voltam. Azért adták, hogy a táplálékom legyen.
Ott tartottam a hátsó udvarban, egy kicsi ólban, igen, falun, hol az állatot nem megenni, finnyásság, mihaszna pazarlás, különcködés, az étel nem megbecsülése.
Egy kicsi, dróthálós ajtón keresztül etettük, én és a gyerek. Csak téptünk egy kis füvet, bárhonnét, kertből gazt, vagy az udvaron, az ól mellől, benyújtottuk kézben tartva, és a kicsi, majszolós, soha ki sem nyíló szájacskája csak rágta, rágta, míg el nem tűnt benne az egész.
Szépen megnőtt, pénz se volt, le kellett vágni. Elképzeltem a finom húsát. Több szomszédot megkértem, de csak egy vállalkozott, tudtam, hogy durva, a feleségét is verte.
Agyonütötte, lenyúzta, kibelezte.
Hátul csinálta, az ól mellett, aztán bekiáltott a zárt ajtón keresztül: kész!
Feldaraboltam, kirántottam, aztán elvittem neki.

Tisztavizű patakocska

A nyolcadik napon, ma, végre elindultam, hogy sétáljak egyet.
Már bentről is éreztem, hogy az, ami ott kinn folyik, egy erőszakos csalás. Mintha összevesztek volna felettünk valakik, kik, csak azért is meg akarták mutatni, mi mindenre képesek ‒ idebűvészkedték a telet. Hát sikerült nekik!
A szerencsétlen madarak, kik már javában benne voltak a családalapításban, most meg egy árva zümmögőt sem fogtak, olyan nagy veszekedést csaptak az erdőszéli bokrokban, hogy magamra húztam naponta kétszer a kapucnis orosz szvetteremet, meg a piros paplanos kabátomat, és betegen kiszédelegtem a házból az etetőhöz, hogy kiöntsek nekik kétszer fél liter napraforgómagot.
El tudom képzelni, mennyire pöröltek az asszonyok, hogy most mivel etessem a gyerekeid, te mihaszna?
A máskor félénk madársereg, meg sem várva, hogy bezárjam az ajtót, megrohamozta a táplálékot. Nem egyenként, hanem ötösével, tízesével röpködtek oda, s vissza. Volt ott aztán minden fajtából, még a jókora nagyokból is. Rá se füttyentettek, van-e a közelben macska, vagy röpködik-e felettük valamilyen ragadozó madár. Zabáltak, és vittek.

A félméteres hóból az út szélén, csak a nagydarab hórögök maradtak, a hókotrók ajándékaként, a kutyák örömére.
Az útszéli bokoraljakban ott ültek a sárgavirágok, az odvas keltikék, mintha mi sem történt volna. Csak leveleik, szirmaik voltak összegyűrve, fejük kissé lekonyulva, mint a táncba nem vitt, ecetbe rakott kisasszonyok selyemruhái a sok üldögéléstől, a múlt századok valamelyikében.
Az ösvények mentén duzzadtak a galagonya- és somrügyek.
Haladtam egyre beljebb és feljebb az erdőben, és hallgattam azt a nagy, nem csendet, a hangzavart, ami ugyan nem volt hangos, de annyira erőteljes és annyira visszafordíthatatlan. Mindenből áradt: az olvadó hóból, a rügyekből, a csepegő vízből, a madárszárnyak suhogásából.
Az út közepét teljesen váratlanul, mert azelőtt ilyen itt nem volt, átszelte egy újabb hangocska, hívogatva engem és a kutyát, kedves, gurgulázó dallammal.
Egy tisztavizű patakocska volt.

                                  Vér a fagyban

                                  Milyen könnyű eltakarni
                                  a vért, testtel, szárnnyal,
                                  s várni, jön
                                  a vég.
                                  Míg hideg van, odafagy.
                                  Fehér kristályok üdvözülnek
                                  felette.
                                  Aztán elered az eső,
                                  és újra folyni kezd,
                                  mintha tavaszodna
                                  a tél.
                                  Távolodik tőlem,
                                  színe elhal,
                                  földbe
                                  jó.

                                  (Bele lehet- e nőni az
                                  igazi vérbe?
                                  Kiszámíthatatlan
                                  a természetesség
                                  mindenben.)

                                  Szárnyat érez újra,
                                  a melegben tartott
                                  kevés is
                                  felröpít.

                                Etűdök

                                Én a kredencet támasztottam,
                                ő a port kereste a tetején,
                                mert jól állt nekem az özvegység,
                                az anyaság, akkor, télvíz idején,
                                de Sviatoslav Richter ránk várt
                                a kulturális parkban. Hó szakadt
                                a márciusi estén, magas volt,
                                odamenet majdnem betemetett.

                                Szegényes kabátom alatt, részletre
                                vett csizmám felett, ruhámban,
                                ünneplő feketében, meztelen, éhes
                                szívvel, becsomagolva fénybe,
                                még csak tanultam a tapsot: nem
                                közben, a végén kell, ha a mester
                                szemét, kezével könnyedén ráteszi
                                a billentyűkbe rakott széksorokra.

                                Visszajövet nem tudtunk az ajtón
                                bejutni. Egy kobold a kulcsot
                                benne hagyta. Meg kellett kérni
                                a szomszédokat. Vasalódeszkán
                                a lovagom, mint szerelmi hídon
                                átmászott ablakból, balkonra,
                                - bassza meg - motyogott, kopogott
                                az ajtón, s a másikon távozott.

A nagyítás

Jó magasra felmentem, éreztem, ma találkozom velük.
A fák közeit kutattam. Kellett, hogy lássam őket, mintha közelebb hoznák
a szeretetet, a szerencsét.
Jönnek a rügyekre, ezek adják az erőt a túléléshez.
Ha kicsit enyhül az idő,- ez jó, - mint a múltkor, rögtön kipattannak a kicsi zöld golyók a bükkfákon, s ők az alsó ágakat elérik a meredek lejtőn.
Egyszer csak megláttam az elsőt, a másodikat, a harmadikat…
Azt hiszem voltak vagy hatan.
Ahogy észrevettek, - van egy köztük, aki állandóan őrködik, és ő
jelzi a többieknek a veszélyt, - rögtön futásnak eredtek.
Kikaptam a mobilom, és fotóztam. Csináltam vagy nyolc felvételt. Otthon rátettem a laptopra. Végignéztem. Nagyítottam, nézegettem, de egyet sem láttam közülük a képeken.
Aztán éjszaka újra megnéztem a felvételeket, felnagyítottam az egyiket.
Végre találtam egyet.
A fák között ott áll egy őz.