Androgün

A női divatba újra visszatért az androgün stílus.
Mindig is szerettem. Apám cuccaiban jártam-keltem, csak úgy az utcán, aztán messzebbre, a filmfesztiválra is elmerészkedtem a bőrkabátjában. Remegtek a lábaim a súly alatt is, meg, hogy lehet-e ezt nekem.
A kalapja, ma is hordok belőlük egyet, a szempilláimat súrolta, akkor még kicsi volt a fejem, most nagyobb.
Ösztönszerű volt a férfiruhák iránti vágy bennem, de később, mikor ruhaszalonom volt, és néha nyakkendőt is kötöttem, olvastam valahol, hogy ez a domináns leszbikusok ruhatárát jellemzi.
Hoppá! Gondoltam, leállok ezzel, a lányom, aki akkor már tizenöt éves volt, nehogy szégyenkezzen miattam; falun neveltek: reggeli misék, szigorú erkölcsök.
De, hát a nőkkel barátkozni nagyon utáltam, elutasítottam mindenfajta ragadós- rózsaszín közeledést tőlük.
De szerettem ám nagyon a magas sarkú cipőt, a rövid szoknyát, a szabad vállakat.

Mérem ma egy huszonöt éves férfi derékbőségét:
‒ Megengedi, hogy felhúzzam a pulóverét?
‒ Igen ‒, szól kicsit rekedtes hangon, fölém hajol.
Érzem hajamban a leheletét, köré tekerem a centimétert.
A farmere alig takarja az ágyékát, a boxer nadrág színes-csíkos gumipántja a medencecsontok alatt egy ujjnyira, a farmer felett. A külső ferde hasizom végződése és a medencecsont kicsi púpja közötti kéteurónyi völgyecskén szorítom egybe a világoskék mérő eszközt.
‒ Kilencven ‒ mondom.
‒ Jó az illata önnek ‒ jön a válasz.
Teljesen elvesztem a hallótudományomat.
‒ Kérem? ‒ kérdezem újra.
Megismétli az iménti négy szót.
‒ Yves Rocher - Rose ‒ mondom magabiztosan, és ugyanolyan színűvé válok, mint a rám várakozó illatvizem a fürdőszobapolcon.

A forradalmakban részt kell venni!

A forradalmakat át kell élni, nem történelemkönyvből olvasni róluk!
Minden kornak megvannak a saját történetírói, és azok mindig az „ügyeletes” rezsim szolgálói!

A Csehszlovák Bársonyforradalom kitörésekor, teljesen véletlenül épp a Vencel téren haladtam felfelé, amikor a zöld antonok lefelé szirénáztak a másik oldalon.
A Prágai Tavasz vége annak idején, otthon kapott el.

Apám hazajött a munkából, korábban, mint szokta. Akkor nem szívta, de rágta a Detvát. A szájában lógott mindig, csak álmában nem. Törölgette a homlokát, levette a barettet a fejéről, ezt szintén nem hordta éjszaka:
‒ Statárium lesz! Megszálltak minket az oroszok! ‒ és bement a spájzba savanyú uborkáért.
Idegességre, másnaposságra ez volt e legjobb gyógyszere.
Anyám rám üvöltött:
‒ Hozzál már egy kis fát a tűzre, mert kialszik!
Kiugrottam a konyhaablakon, két méter magasból, csak úgy, ha már forradalom, akkor én is jó kondiban vagyok, minek körbejárni a dolgokat.
Nálunk a búcsú hete volt éppen. Szent István a mi védőszentünk, a megszálló csapatok épp augusztus 20.- i éjszakán leptek meg minket.
Anyám mindenesetre befejezte az ünneplő ruhámat: halványkék, fehér alapon, piros pöttyös szegéllyel a hosszú, spicces gallér körül, ugyanebből az anyagból plisszírozott virág a melleim között, szép, hosszú trapézujjak, „ A” sziluett, alig takarta a seggemet.
Vasárnap délután a ringlispílek és a bórosi amfiteátrum között korzóztunk mi lapos taknyosok, és megszállás ide, megszállás oda, a fiúkkal szemeztünk.
Persze a hangulat komoly volt, a bórfák koronái közötti lyuk felett, ha elszállt egy-egy helikopter, fölényesen mosolyogtunk ugyan, de be voltunk szarva.
Én pl. attól féltem, ha az oroszok esetleg a mi házunkba is bejönnek, és átkutatják a szobámat, és megtalálják a pult alatt vett legújabb Jimi Hendrix, Hey Joe, Supraphon LP- met, akkor vajon apámat, vagy engem csuknak le.

Az ing

Nem tudom kié: nagyon régi, sötétkék alapon fehérmintás, fehérsirályos.
Nézem a foszlásokat, forgatom, az ujjai repülnek, elszállna valamerre. Szabading. Sokat élt, sokat hordták. A tapintása puha, simulós, ahogy elrepülne, úgy vissza is bújna a kezem alá: javíts meg, varrj belém, legyek szebb, jobb.
A gallérral kezdem, a nyak hátraszorítva dörzsölhette az anyagot, a felső réteg a hajlatban teljesen szétesett, talán a hosszabb haj is besegített.  Mindig a legnehezebbel szoktam kezdeni, ezért a gallért fejtem le először, hogy megfordítsam. Precíz az eredeti munka, egyből látom. A cérna jó állapotban van, az inget húsz évre becsülöm, keveset mosták, inkább hordták, attól kopott.

‒ Dixi?
De, honnan tudhattam én, ki ő, itt a dombon, a piaristáknál, internet se, egy kis nyomorult Sokol tranzisztoros rádió, éjszaka szabadeurópa, vagy laxi, az is, csak éjfél felé, Budapestről csak hivatalos hírek: Kossuth rádió, Petőfi rádió.

A zseb következik: a nyílás peremét agyonkoptatta a kéz, cigiért nyúlkálhatott. Ott tartotta, aki hordta. Nyár volt, lebegett az ing, a zsebben cigi doboz. Ezt, csak cikcakkozni lehet, ha lefejtem a zsebet, felsír az anyag, heget hagy, mások is látni fogják, titokban tartom hát a titkait, hamisan, lezserül bedolgozom. Úgyis az embert nézik majd benne, mint azelőtt, nem a ruhadarabot, gondolom én, a nem szakemberek szemét fogom megcsalni. Talán sikerül.
Lefelé megyek, egyre lejjebb, így adja magát kezem alá az ing, a szárnyaló, szabad ujjak. Na, gyertek, ne féljetek, most ti következtek. A mandzsetták nyitottak lehettek általában, nem kopottak, ahol a gombolással bajlódni szoktak. Ott szakadt az ujj, ahol a tűzés alá erőltették, onnan szabadult volna, asztalszélek segíthettek.  A kézelőket lefejtem, levágom a szálakra szakadt részeket, az ujjakat visszaerőszakolom a helyükre, talán ott maradnak egy keveset. Ismerem én azokat a karokat, kik ide bújnak majd!

És az alja? Az alsó szegélye?

A’ között, hogy megjavítottam, és elmondtad, kié volt ez az ing, kitől kaptad, és elmondtál egy-két történetet, idő telt el. Most írok.
Igen, szakadt volt az alja nagyon: most látom a Dixit, ahogy szalad eszeveszetten, magasra emelt térdekkel, a kezében tálca, lopott étellel. Beleakad az ing asztalba, székbe, ajtókilincsbe, villamosba.

                                        

                                        

                                             Érzed, amit én?
                                            

                                             Álltunk a kabinban.
                                             Vezettük a földet.
                                             Zúgott a motor.

                                             A korlátot fogtuk a hídon,
                                             alatta volt a tisztítóvíz tároló:
                                             üvegszemmel ittuk
                                             a csillagfényt.

                                                        Spirálszúnyogokká váltak,
                                             a tűznarancs plédre csapódtak,
                                             kicsi golyókként rátapadtak.

                                             Otthon szétterítettem a földet,
                                             még halkan duruzsolt.
                                             Egyenként szedtem ki a Perseidákat.
                                             A kettőt, az enyémet, félretettem,
                                             meg a tiedet, azt a négyet.