Még mindig

El kell fogadnom a testet!

Az izmok szomorú-könyörgő
helyzetet vettek fel,
anélkül, hogy irányítottam volna őket.
Összeszorítottam combjaimat.

Mint egy nagy sápadt madár,
mellkasán, ágyékán az alufólia
ottmaradt maradványaival,
mit a rothadó strandvíz ragasztott rá,
lecsuktam szemhéjam.

Meghajló végtagjaimban csontjaim
megmaradnak olyannak,
amilyennek a gép mutatja.
Ilyennek lát majd az utókor.

Rozsdás angyal
(részlet)

A mozgólépcső visz felfelé, nagyot lépek, lendülök a világosság felé.
Ez a két japán nő megint itt van – a Szelkalmanter hol? – ő a legmagyarabb akcentussal magyarázza nekik angolul, hogy hol is. Rögtön kérkedve megjegyzem, nálunk jobb az angol kiejtés. Mosolyog, félénk, én bátrabb vagyok.
Egy védőburokban vagyok azóta, hogy leszálltam az EC- ről a Keletiben. Bátor lettem.
A szembejövők között kerestem őt, az óriás táskám tartott, mentem, nem remegtem.
A japán nők már ott megszólítottak minket, úgy látszik, velünk metróztak. Megbízható az arcunk ezek szerint, nevetünk, mikor meglátjuk őket, ő is úgy érez, mint én.
A japánok visszamennek a mélybe, mi kifelé folytatjuk, de meglátom a kokárdát áruló lányokat.
‒ Vegyél nekem egy ilyet ‒ mondom, vigyorgok, mert minden olyan, amilyennek akartam, hogy legyen. Elhúzza a száját, meggörnyed, zsebébe nyúl ‒ tudod, itt ez már nem olyan, de veszek neked ‒ elvörösödik, odaadja a lánynak a százast. Az szép napot kíván, kedves, festetlen az arca.
Hátra maradok. Mosolygok a hátába: ezek kettéváltak?  Feltűzöm a textilt.
Kilépünk a napfényes Batthyány térre.
Olvastam valahol, hogy a kék szem a szenvedéstől bezöldül. Nem akarom ezt, de a szemem sokszor zöld árnyalatot vett fel, és ettől az ide-oda színváltástól mostanra meg teljesen beszürkült.
De most ragyog, talán sírok? Nem akarom, hogy lássa ezt. Lehúzom a napszemüvegem a fejemről a szememre, feléje fordulok; magát lássa a plexin.
 
Előttünk a Duna, amott szemben a parlament épülete, arany pikkelyek úsznak a vízen, március tizenötödike van.
Megfogom a kezét. Annyi levél és fotó után ezt teljesen természetesnek tartom, hiszen szerelmesek vagyunk.
Odanéz, ahol az ujjak összekapcsolódnak, hogy hiszen miért is ne. Nevet és hagyja.

Gyermek a buszon

 
Kezében egy fekete zsineggel
ül a buszon a gyermek.

Mint egy fekete nyál, úgy
csüng ujjai közül ez pompás játék.

Meggörnyedve, oldalra hajolva
köröz vele.

Egyre jobban meghajol.
Szinte már lecsúszik a székről.

Egyesíteni akarja a zsinór végét
a padló fekete mocskával.

Cherry Bomb
(lányomnak)

A kócos John, ő juttatta eszembe
azt a cseresznyés fehér ruhát,
mit húgomtól kaptam, talán emlékszel,
de nem hiszem, mert kicsi voltál még,
óvodás, vagy talán elsős elemista.
Rengeteg apró lyuk volt rajta,
mert a jersey nem időtálló, akárcsak az élet.

Kidobnivaló ruha volt, megmentettem,
és vonzották a férfiszemet az összevarrt lyukak
a cseresznyék között,
mikor reggel a buszra rohantunk,
mert rohanni kellett, hogy elérjük azt,
ami másoknak már rég megvolt.
Én magas sarkúban, ollózva átugrottam

a védőkorláton, rövidítve az utat,
s téged átemeltelek a hónod alá nyúlva.
Akkor vettem észre a megduzzadt nyirokcsomókat,
s nem szóltam neked, de a telefonfülkében
üvöltöttem főnökömnek, félve attól, hogy rákos vagy,
hogy másnap nem jövök be, mert veled megyek.

Most a te mellkasodra hulltak a cseresznyék.
Annyi van belőlük! Most télvíz idején!
Hadd segítsek megenni őket!
Legyünk falánkak együtt!

Egyedül vagyok testemmel


nyakamban
csontjaim,
mert semmilyen rendszerbe
nem sorakoznak,
jobban fáradnak,
mint azelőtt.
tudom,
nem lesz kéz,

mi megtámassza őket ezután sem.
bal oldalamra fekszem,
elnyomva így a hangokat.
 
bal kezemmel átfogom nyakam,
miközben
hüvelykujjam a fülemhez ér;
a fogás szöge megtévesztő.

bőrömön a tapintás
nem enged lélegeznem,
olyan gyöngéd, mintha
te érnél hozzám,

de most magadra kell, hogy hagyjalak
kezeddel,
mert magamra hagytál testemmel.

Ütés

Egy helyben állok,
de mintha lengne testem.
Mereven, akár a fém.

Kettéhasadok.

Lefogom másik énem.
Magamhoz szorítom.
Félek, hogy halállal ütközik.