Androgün
A női divatba újra visszatért az androgün stílus.
Mindig is szerettem. Apám cuccaiban jártam-keltem, csak úgy az utcán, aztán
messzebbre, a filmfesztiválra is elmerészkedtem a bőrkabátjában. Remegtek a
lábaim a súly alatt is, meg, hogy lehet-e ezt nekem.
A kalapja, ma is hordok belőlük egyet, a szempilláimat súrolta, akkor még kicsi
volt a fejem, most nagyobb.
Ösztönszerű volt a férfiruhák iránti vágy bennem, de később, mikor ruhaszalonom
volt, és néha nyakkendőt is kötöttem, olvastam valahol, hogy ez a domináns
leszbikusok ruhatárát jellemzi.
Hoppá! Gondoltam, leállok ezzel, a lányom, aki akkor már tizenöt éves volt,
nehogy szégyenkezzen miattam; falun neveltek: reggeli misék, szigorú erkölcsök.
De, hát a nőkkel barátkozni nagyon utáltam, elutasítottam mindenfajta ragadós-
rózsaszín közeledést tőlük.
De szerettem ám nagyon a magas sarkú cipőt, a rövid szoknyát, a szabad
vállakat.
Mérem ma egy huszonöt éves férfi derékbőségét:
‒ Megengedi, hogy felhúzzam a pulóverét?
‒ Igen ‒, szól kicsit rekedtes hangon, fölém hajol.
Érzem hajamban a leheletét, köré tekerem a centimétert.
A farmere alig takarja az ágyékát, a boxer nadrág színes-csíkos gumipántja a
medencecsontok alatt egy ujjnyira, a farmer felett. A külső ferde hasizom
végződése és a medencecsont kicsi púpja közötti kéteurónyi völgyecskén szorítom
egybe a világoskék mérő eszközt.
‒ Kilencven ‒ mondom.
‒ Jó az illata önnek ‒ jön a válasz.
Teljesen elvesztem a hallótudományomat.
‒ Kérem? ‒ kérdezem újra.
Megismétli az iménti négy szót.
‒ Yves Rocher - Rose ‒ mondom magabiztosan, és ugyanolyan színűvé válok, mint a
rám várakozó illatvizem a fürdőszobapolcon.