Udvar
Mintha magát látta volna,
a lehalkított fényben.
Egy felhőhullámon pihent,
vékony karja a feje alatt.
Verseket olvasott, haldoklott.
Vörös mintás rózsaszín
takarta a skarlátkúpokat.
Vézna, lila lábacskáit
behúzta volna a fodrok közé,
de hagyta, lássák, amíg lehet.
Az aranyszegélyű ajtók rámái
már beengedték az őszt,
de a szél még befújt egy
kis ellopott, forró port
a kiszáradt rétek halálából.
Elképzelte a telet.
Megszámlálta a hajszálakat
-talán a szövéshez elég lesz.
Úgy tett, mintha ott sem
lett volna, csak a szemei.
Remegett a hártyák alatt,
és azt mondta, ilyen szép
nincs is. Pikkelyes állatnak
képzelte magát, a hangtalanul
vergődő csendben.
