Udvar

                                         Mintha magát látta volna,
                                         a lehalkított fényben.
                                         Egy felhőhullámon pihent,
                                         vékony karja a feje alatt.
                                         Verseket olvasott, haldoklott.

                                         Vörös mintás rózsaszín
                                         takarta a skarlátkúpokat.
                                         Vézna, lila lábacskáit
                                         behúzta volna a fodrok közé,
                                         de hagyta, lássák, amíg lehet.

                                         Az aranyszegélyű ajtók rámái
                                         már beengedték az őszt,
                                         de a szél még befújt egy
                                         kis ellopott, forró port
                                         a kiszáradt rétek halálából.

                                         Elképzelte a telet.
                                         Megszámlálta a hajszálakat
                                         -talán a szövéshez elég lesz.
                                         Úgy tett, mintha ott sem
                                         lett volna, csak a szemei.

                                         Remegett a hártyák alatt,
                                         és azt mondta, ilyen szép
                                         nincs is. Pikkelyes állatnak
                                         képzelte magát, a hangtalanul
                                         vergődő csendben.