2013. június 27., csütörtök

                                             Rousseau festményei

                                             Katakombák alján a salak
                                             vicsorog, ahogy halad, falakat
                                             keres, néha feléjük mutat.
                                             Félig zárt tenyerén a huzat
                                             átfűzi a penészszagot.

                                             Kiázottszemű odatámasztja
                                             egy falnak. Vastag, nagy kardja
                                             hozzányomja a boltíves kanyar
                                             gyöngyeihez: a mész fanyar
                                             szaga bugyborékol illúziót.

                                             Aránytalan, fekete alakok,
                                             dzsungelben fekvő állatok
                                             keretekben szögekre kerülnek.
                                             Naivák falakra feszülnek,
                                             és kezdődhet a kiállítás.

2013. június 26., szerda

Meghalt Rafi Lajos

Mikor ezt a káfé főnixen hétfő délután elolvastam, rögtön az a mondat jutott eszembe, ami akkor is, amikor két éve úgy döntöttem, hogy írni fogok:
Lesz-e elég szavam, hogy leírjam azt, amit akarok?

Rafi Lajos egyszerű ember volt, akárcsak én, igaz, talán én valamivel többet olvastam nála, de ez nem biztos.
Hat gyermeke volt, állítólag az utóbbi időben nem volt munkája; önpusztító életet élt.
Két verskötete jelent meg magyar nyelven. Verseit svédre is lefordították.
Tavaly Svédországban is járt, én nem.

Lesz-e elég szavam, hogy leírjam azt, amit akarok?
De talán előbújnak azok a csendből is, a fájdalomból is, ha barangolni fogok az erdőn, ahogy ő tette, mikor üvöltött a csend hangtalanul a mellkasomból, mert mi értelme lett volna hangot adni neki.
És, ha ez a hangtalan üvöltés egy másik nyelven formálódik meg belül, hogy ki se jöjjön soha, akkor mennyire gyarapodnak a szavak, és van-e belőlük elég hogy versekké váljanak?
Aztán az írást is elfeledtem annyi éven át, a kezem se tartotta úgy a tollat, mint régen, mintha ki akart volna fordulni belőle, mert naponta sokezerszer vágtam a nehéz ollót az anyag húsába; először hólyagos, majd bütykös lett.
Ő meg a vasat ütötte, s aki naphosszat vasakkal verekszik , annak aztán igazán kifordulhat a kezéből az írószerszám, mert az annyira zsibbadt lesz.
Számítógépet, bele Wordot vettem. Neki talán ez nem volt.
Kitartottam az mellett, hogy igenis a csendből, a fájdalomból születhetnek szavak, és ezt ő is érezhette:

                                           Csönd megülte holnapunkat.
                                           Piszkos rongy-cafat.
                                           Tisztítja bennem a múltat,
                                           Szélcsend-áradat.

A szegénységbe ha gyerekek születnek, akkor pedig mi értelme lenne a hangoskodásnak, így a fiát is írott szóval tanította a csendre:

                                            Miért sírsz kedves gyermekem?
                                            Énemből lopott csönddarab

Rafi Lajos, akár a kisöcsém is lehetett volna, hisz‘ alig élt negyvenhárom évet, de arcán a ráncok, mivel cigány volt, korán mélyültek.
Gyergyóditró és Gyergyószárhegy között, hétfőn hajnalban, csendes magányában, nem kerülte ki egy száguldó vonat.

Én fehér liliomot tennék Rafi Lajos sírjára.
Talán ma van a temetése.
Remélem, mulatva, táncolva búcsúztatják, nem csendesen.