A forradalmakat át kell élni, nem történelemkönyvből olvasni róluk!
Minden kornak megvannak a saját történetírói, és azok mindig az „ügyeletes” rezsim szolgálói!
A Csehszlovák Bársonyforradalom kitörésekor, teljesen véletlenül épp a Vencel téren haladtam felfelé, amikor a zöld antonok lefelé szirénáztak a másik oldalon.
A Prágai Tavasz vége annak idején, otthon kapott el.
Apám hazajött a munkából, korábban, mint szokta. Akkor nem szívta, de rágta a Detvát. A szájában lógott mindig, csak álmában nem. Törölgette a homlokát, levette a barettet a fejéről, ezt szintén nem hordta éjszaka:
‒ Statárium lesz! Megszálltak minket az oroszok! ‒ és bement a spájzba savanyú uborkáért.
Idegességre, másnaposságra ez volt e legjobb gyógyszere.
Anyám rám üvöltött:
‒ Hozzál már egy kis fát a tűzre, mert kialszik!
Kiugrottam a konyhaablakon, két méter magasból, csak úgy, ha már forradalom, akkor én is jó kondiban vagyok, minek körbejárni a dolgokat.
Nálunk a búcsú hete volt éppen. Szent István a mi védőszentünk, a megszálló csapatok épp augusztus 20.- i éjszakán leptek meg minket.
Anyám mindenesetre befejezte az ünneplő ruhámat: halványkék, fehér alapon, piros pöttyös szegéllyel a hosszú, spicces gallér körül, ugyanebből az anyagból plisszírozott virág a melleim között, szép, hosszú trapézujjak, „ A” sziluett, alig takarta a seggemet.
Vasárnap délután a ringlispílek és a bórosi amfiteátrum között korzóztunk mi lapos taknyosok, és megszállás ide, megszállás oda, a fiúkkal szemeztünk.
Persze a hangulat komoly volt, a bórfák koronái közötti lyuk felett, ha elszállt egy-egy helikopter, fölényesen mosolyogtunk ugyan, de be voltunk szarva.
Én pl. attól féltem, ha az oroszok esetleg a mi házunkba is bejönnek, és átkutatják a szobámat, és megtalálják a pult alatt vett legújabb Jimi Hendrix, Hey Joe, Supraphon LP- met, akkor vajon apámat, vagy engem csuknak le.
