‒ Képzeld, itt van egy tücsök. Idebújt.
‒ Dugd őt el valahová.
‒ Nem lehet, előbújik, vagy olyan helyre lapul, ahol emberi ésszel kell túlélni a telet.
‒ Annyi itt a katicabogár ‒ a nap egyenes vonalakat húz végig a házon, ez csalja befelé az ezernyi könnyűcskét. Lebegnek egy ideig, majd fehér textíliákba és az ablakok belső rámái közé bújnak.
A büdös bogarakat kirakosgatom, de a katicákat képtelenség.
A bejárati ajtó elé is hullnak, talán halottak, vagy alszanak, nem tudom.
Néha felsöpröm, és kiszórom őket a virágágyásokba, hátha ott találnak télre menedéket. Ha sietek a takarítással, akkor porszívózok, gyorsan, mintha ezt nem is én tenném, hanem a rosszabbik énem, akiért nem vagyok felelős.
Ilyenkor magamban hadarom:
‒ Ne haragudjatok, ne haragudjatok ‒, és megbuggyan bennem a sírószelep.
Minden bogarat, minden pókot sajnálok, de gyorsan leszorítom a lelkiismeretem:
‒ Nem szeretheted mindet. Talán az erdőnek nem hiányoznak majd.
Amióta Artúromat, a pókot, ki kedvére rollerezett a nappaliban, véletlenül beszippantottam a porszívóba, egyre rosszabbul bírom a bogártakarítást.
Hiába kapcsoltam ki rögtön és nyitottam ki a porszívót, Artúr már begörbített lábakkal meredt felém.
‒ Hidd el, jobb lesz a tücsöknek kint, ő tudja majd merrefelé.
‒ Hisz’ látod, az egyik csápja már most hiányzik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése