Egyedül vagyok testemmel


nyakamban
csontjaim,
mert semmilyen rendszerbe
nem sorakoznak,
jobban fáradnak,
mint azelőtt.
tudom,
nem lesz kéz,

mi megtámassza őket ezután sem.
bal oldalamra fekszem,
elnyomva így a hangokat.
 
bal kezemmel átfogom nyakam,
miközben
hüvelykujjam a fülemhez ér;
a fogás szöge megtévesztő.

bőrömön a tapintás
nem enged lélegeznem,
olyan gyöngéd, mintha
te érnél hozzám,

de most magadra kell, hogy hagyjalak
kezeddel,
mert magamra hagytál testemmel.

Ütés

Egy helyben állok,
de mintha lengne testem.
Mereven, akár a fém.

Kettéhasadok.

Lefogom másik énem.
Magamhoz szorítom.
Félek, hogy halállal ütközik.

Szél

​A​ városból érkező szél a​z
erdő kinyújtott karjába ütközik.

​​Az asszony arca naptól piros és a dühtől.
Várja a halált, vagy a férfiét.

A szél hangokat hoz: zenét, autózúgást;
belőlük lesz éjszaka a fény.

​Nem megy oda, ahol a férfi van,
hátha közben meghal,
s ő majd késve fedezi fel a holttestet.

Elképzeli a halál utáni perceket.

Évekre nem gondol.

Vizet visz a férfinek.

Színek

Elborított
Látásom bordó
Barna
arcélek
harcban

Mozdultam
Vakított a
sárga tér
Mozgott
a kék a zöld

Hozzámért
Víz csöppent
Fodrosodott
oldódott a szép
Rögzült az akvarell

Impregnált szárny

Betonról felszállni, aztán zuhanni,
közben madárrá változni,
hogy ne zúzzam magam agyon.

Magasból elveszteni mindent.
Nézni, ahogy átváltoznak
a dolgok röptükben.

Ajtóm előtt

Ha bekopogna a szőke nő
az ajtómon

ráüvöltenék

Aztán magamban 

magyarázatokat keresnék

Végül bántana az egész

Bocsánatot kérnék

Ha újra bekopogna

Ha egyáltalán arra járna

Az ajtóm előtt