Rafi Lajos versei
Cigány
hozomány
Hozta
magával a fölkavart csendet.
Hozta
magával szép kis fejét.
Barna haját
fésülte bátran,
"Mosta
a város szennyesét"
A fél világ
volt enyém akkor.
Nagy
szemeiben sütött a Hold.
Képzelem,
hogy eljön még egyszer
a
Törpefenyőben a Gond.
Szemei alatt
a szép ráncok
a vad
mezőkkel elsimulnak.
Csodás kis
teste a néma őszben.
Csodás kis
teste: hozomány.
Kétely
Bús csődöröd
vagyok-e én?
Vagy tested
néma taposója?
Vagy, te
vagy a mindig általános,
ki bús
nyelvét érti a szónak.
S tudja:
hogy, mikor és hol, érti
hogyan tesz,
s veszi a kínját
akárha
szájba,
s töri a
szókat kéjelegve, mint
cifra
szajha.
Mit mondjak
én, aki csak koldus?
Ki mindig
csak a köveken ül.
Meg nem
érdemelt kínjaiért vágyat
sodor a
valóságból,
akárha
mindig szíve volna.
A másik énem
Félig
halottként él az Isten.
Álmom
erősíti, mint bátor.
Tovább
megyek, bokáig vérbe
fullad a
néma lázongásom.
Nem tudok
erős lenni benne.
Mindig más
kéne, ami volna.
Búval
cseréli ki a kínom.
Megédesít
keserű szóval.
Amit
teremtett, bennem őrzi.
Úgy, hogy a
csontjaim is érzik.
Mikor
fekszem, sem hagy nyugodtan.
Véremet
mindig keseríti.
Kezdem
megszokni ősiségem.
Szeretem e
nehéz hűséget.
Szárad a fű
és újra zöldell.
Várom, hogy
mikor vetne véget.
Nyár
A Nap végtelen teste áthasít,
s mint egy falat kenyér, gurulok.
Nem tudom fölfogni a végtelent,
de elkaptam egy véres csillagot.