Rafi Lajos versei






Cigány hozomány

Hozta magával a fölkavart csendet.

Hozta magával szép kis fejét.

Barna haját fésülte bátran,

"Mosta a város szennyesét"

A fél világ volt enyém akkor.

Nagy szemeiben sütött a Hold.

Képzelem, hogy eljön még egyszer 

a Törpefenyőben a Gond.

Szemei alatt a szép ráncok

a vad mezőkkel elsimulnak.

Csodás kis teste a néma őszben.

Csodás kis teste: hozomány.

Kétely 

Bús csődöröd vagyok-e én?

Vagy tested néma taposója?

Vagy, te vagy a mindig általános,

ki bús nyelvét érti a szónak.

S tudja: hogy, mikor és hol, érti

hogyan tesz, s veszi a kínját

akárha szájba,

s töri a szókat kéjelegve, mint

cifra szajha.

Mit mondjak én, aki csak koldus?

Ki mindig csak a köveken ül.

Meg nem érdemelt kínjaiért vágyat

sodor a valóságból,

akárha mindig szíve volna.

A másik énem

Félig halottként él az Isten.

Álmom erősíti, mint bátor.

Tovább megyek, bokáig vérbe

fullad a néma lázongásom.

Nem tudok erős lenni benne.

Mindig más kéne, ami volna.

Búval cseréli ki a kínom.

Megédesít keserű szóval.

Amit teremtett, bennem őrzi.

Úgy, hogy a csontjaim is érzik.

Mikor fekszem, sem hagy nyugodtan.

​Véremet mindig keseríti.

Kezdem megszokni ősiségem.

Szeretem e nehéz hűséget.

Szárad a fű és újra zöldell.

Várom, hogy mikor vetne véget.

Nyár

A Nap végtelen teste áthasít,
s mint egy falat kenyér, gurulok.
Nem tudom fölfogni a végtelent,
de elkaptam egy véres csillagot.