Rozsdás angyal
(részlet)

A mozgólépcső visz felfelé, nagyot lépek, lendülök a világosság felé.
Ez a két japán nő megint itt van – a Szelkalmanter hol? – ő a legmagyarabb akcentussal magyarázza nekik angolul, hogy hol is. Rögtön kérkedve megjegyzem, nálunk jobb az angol kiejtés. Mosolyog, félénk, én bátrabb vagyok.
Egy védőburokban vagyok azóta, hogy leszálltam az EC- ről a Keletiben. Bátor lettem.
A szembejövők között kerestem őt, az óriás táskám tartott, mentem, nem remegtem.
A japán nők már ott megszólítottak minket, úgy látszik, velünk metróztak. Megbízható az arcunk ezek szerint, nevetünk, mikor meglátjuk őket, ő is úgy érez, mint én.
A japánok visszamennek a mélybe, mi kifelé folytatjuk, de meglátom a kokárdát áruló lányokat.
‒ Vegyél nekem egy ilyet ‒ mondom, vigyorgok, mert minden olyan, amilyennek akartam, hogy legyen. Elhúzza a száját, meggörnyed, zsebébe nyúl ‒ tudod, itt ez már nem olyan, de veszek neked ‒ elvörösödik, odaadja a lánynak a százast. Az szép napot kíván, kedves, festetlen az arca.
Hátra maradok. Mosolygok a hátába: ezek kettéváltak?  Feltűzöm a textilt.
Kilépünk a napfényes Batthyány térre.
Olvastam valahol, hogy a kék szem a szenvedéstől bezöldül. Nem akarom ezt, de a szemem sokszor zöld árnyalatot vett fel, és ettől az ide-oda színváltástól mostanra meg teljesen beszürkült.
De most ragyog, talán sírok? Nem akarom, hogy lássa ezt. Lehúzom a napszemüvegem a fejemről a szememre, feléje fordulok; magát lássa a plexin.
 
Előttünk a Duna, amott szemben a parlament épülete, arany pikkelyek úsznak a vízen, március tizenötödike van.
Megfogom a kezét. Annyi levél és fotó után ezt teljesen természetesnek tartom, hiszen szerelmesek vagyunk.
Odanéz, ahol az ujjak összekapcsolódnak, hogy hiszen miért is ne. Nevet és hagyja.