Az őzek násza

A legbecsületesebb anyag, ami a maradandóságot illeti, a műanyag. Minden időjárást kibír. Jól tartja magát fagyban, hőségben, szárazságban, esőben.
Szeretem a műanyagot a természetben, ha az nem szemétként szerepel, s ha ott valamilyen végtelen funkciója van. Az erdőt az ember tönkre teszi, alig van benne sűrű, hol lakói megbújhatnának. Lassan, de biztosan öregszik, halott végtagjai tövében újakat növeszt, ezekkel védi állatait; naponta figyelem ezt.

Műanyag vödröm, amiben eredetileg festék volt, itt áll az erdő szélén, a bokrok között. Vizet hordok bele az őzek részére, ám újabban az itt otthonra lelt örvös galamb és népes családja is gyakran isznak belőle.
Az őzek idejönnek, itt még valamennyire sűrűbb a terep, arrébb a túristák hangossága riasztja őket. A magas fák alatti megannyi csipke-, kökény-, bodzabokor, som fa ad nekik menedéket. Kisméretű tisztások takaróinak fekvő fűszálai, s az ottmaradt vadillat bódítanak reggeli sétáimon. Ezeket a titkos helyeket megszokott ösvényemről figyelem, s ha néha-néha egy-egy őzzel keresztezzük egymás útját, mindketten megállunk, én beszélek hozzá, közben fotózásra állítom mobilom, ő pózol egy kicsit – általában három fotót engedélyez –, aztán eltűnik a bokrok között.

Most egy fiatal őz lakik itt a vödör környékén, persze tudtam én, hogy nincs egyedül, a sűrűben mindig van valami, ami figyel, őröz.
Tegnap aztán kiderült, hogy kivel osztja meg rejtekhelyét.
Mindig megérzem közelségüket, kutyám is figyelmeztet erre, mikor a levegőbe szagol.
Igen, ott állt az őz egy közeli fa mellett kecsesen, fejét oldalra fordítva, testtartása egyszerre volt fenséges és finom. Csak a fejét láttatta hátrafelé, ezt az első pillanatban még nem fogtam fel, hogy miért, felém az egész teste látszott. Már beszéltem hozzá, közben a mobilt kezdtem a fotózásra beállítani, mikor hirtelen a mögötte lévő bozótból egy fiatal szarvas robbant ki és törtetett felém, majd az őz mellé érve lefékezett, eléje kanyarodott és magabiztosan a sűrűbe lépkedett. Az őz teljes nyugalommal követte. Megható volt az egész cselekvés.
Ahogy kutyámmal egyre feljebb haladtunk az erdő kanyargós ösvényén, hallhattuk az őz riasztó ugatását; sokáig tartott.

Az őzek násza most, július végétől augusztus végéig tart.
Most az őzek választanak párt maguknak.

A fiú tengere

A fiú gödröt váj a homokba,
reméli, belefolyik a tenger,
hogy megtarthassa  magának.
Eltávolodik, lesben áll,
a tengerre vár.

A hullám a parthoz közeleg.
Ő rohanni kezd a vízzel, hogy vele érjen a csapdához,
de csalódottan mered a tenger
habos köpetére a
kis meder alján,
s ahogy azt a homok
mohón elnyeli  
előle.

A fiú két lábbal ugrik gödrébe,
dühösen tapossa,
egyre csak tapossa a lágy latyakot,
az fröcsög, fröcsög.

A nő épp akkor ér a fiú mellé,
a homok ráfröccsen.
Érzi combján a nedves pépet,
ami lassan lecsorog,
majd megszáradva megáll
a térd tájékán.

Eső hangja


A zárt szemhéjam mögül egy
szürkés rózsaszín felhőnek
tűnik, pedig épp a vér ég;
teret akar benn magának.

Kinn esőhang sír, a kövön
esőarcot formáz a víz.
Beleveri az újat a
felgyülemlett nagy lucsokba.

Szép halál

Ahogy melegszik az idő, egyre gyakrabban sétálnak körülöttem a katicabogarak. Főleg az ablakpárkányokon, mert ott van a fény; de asztalon, szőnyegen, szinte bárhol. Gyakran bele kell néznem a csészémbe is, nehogy valamelyiket megigyam, mert szomjasak. Próbáltam etetni őket, de az emberi ételt nem szeretik. Ilyenkor átviszem őket, már ha egyáltalán tudom, mert törékenyek és könnyen halnak, a bazsalikomra. Ott biztosan találnak élelmet vagy a leveleken, vagy a cserép földjén.

Sokszor szedek fel tetemeket a padlóról, ezek kicsit laposabbak az élőknél, vagy teljesen laposak. Barnáspiros szárnyuk, mintha épp repülni készülnének, a test külső oldalán enyhén megemelt,a szárnyak köze fekete; magukon viselik a feketét.
Ezek az összetaposott tetemek.

Aztán itt vannak a természetes halált halt egyedek. Ezek halálát nem én okozom.
Ha a hátukon fekszenek, akkor már biztosan tudom, hogy nem élnek. Lábacskáik szépen összehajtogatva, a kitinszárnyak gondosan összezárva.
A hasi rész, valamivel mélyebben van, mint az élőknél. Talán, mert üres.
Vannak közöttük a halálnak magukat nem könnyen megadók is. Ezeknek a halál pillanatában piros szárnyuk alól legyezőszerűen kint maradt az alsó fekete fátyolszárny egy kicsi darabja. Mintha el akartak volna szállni az utolsó pillanatban.

A sétáló katicák egy része a pókok áldozatává válik. Beborítja testüket a puha háló, s ha felemelem őket, érzem, hogy könnyebbek, mint az élők.

Az utolsó kanál étel előtt vettem észre egy darabka tészta és egy fekete olíva-karika mellett a tányéromon a friss halottat. Teljesen más volt, mint a többiek.
Szép volt a színe, és úgy tűnt, mintha tettetné a halált, mintha csak várakozó-védekező állapotban lenne. Megböktem az ujjbegyemmel, de nem mozdult.
A zöldségek a tésztámban megtévesztették.
Ott keresgélt, mielőtt betettem az ételt a mikróba.

a legfinomabb édes

kirakatüveghez szorítja testem,
s szemembe hazudja a cipőt,
hogy megvenném-e magamnak.
vagy mit szeretnék?

közel van hozzám.
csak a saját orrom látom,
s hogy ne lássam a fejét,
mely árnyékot vet arcomra
kettéválik látásom.
észreveszem az emberek arcát a
villamosok, az autók ablakaiban.
kijátszottak, már tudom.

odafordítom a fejem hogy
megnézzem a cipőt,
de otromba, csúnya.
csak ennyit tudok mondani
minden ámítás ellenére:
én a legfinomabb édest akarom.

A víz színén

Nekem elég volt a legutolsó nap,
persze volt számtalan legutolsó nap.
A szempontok, a rálátások
eszméletlen zűrzavarában
a félelem lehúzott, s hajam zárt bőröndöm
fénycsíkjából kibomlott
egyre nagyobb teret hódítva magának az óceánból.
Belé kapaszkodtam, s felhúzott.

A parton a szörny várt, hogy újra magáévá tegyen,
de magam rávetettem, nyakát szorítva a szemébe
néztem, s üvöltöttem: hát nem látod, hogy félek tőled!
Éreztem ereje lassan szűnőben van.