a hazafelé vezető úton

az első buszvezető egy inuit nő volt,
kinek fehér jegesmedve
bundája úgy ragyogott a
szürke, sivár tájban,
hol szemét szegélyezte az utat,
mint tisztalelkű kisgyermekek
fogai.

kidobott, nyitott szekrények
feküdtek a szeméthalmokon,
égnek tárt szárnyakkal, akár a
megerőszakolt, eszméletüket
vesztettek a tettek színhelyén.
sajátjaimnak vélt ruhákat láttam
bennük, így reméltem
nemsokára otthon leszek,
de csak egy újabb állomás
közeledett, hol átszálló jegyet
kellett váltanom.

mikor a vidám, gyilkosszemű,
második buszsofőr, ki szájmaszja alatt
kuncogva a jegyet átnyújtotta , melyen egy
hason fekvő nyolcast láttam, tudtam
megérkeztem, s a buszból nem kell
kiszállnom soha,
így megkérdeztem lesz-e
kiszolgálás, s hány csillagos.