Szünetek

                       Kilépett a márványfolyosóra, már másodszor,
                       - ez volt a második szünet – a rézkorlátot
                       épp elengedte a férfi. Feléje közelített,
                       de nem őt nézte, szomorúan sóvárgó, összevont
                       szemöldökkel kutatott a háta mögött kiáramló
                       közönség között.
                       Szépsége vonzotta. Magas volt és sovány,
                       különleges. Olajbarna arca, földszínű szeme
                       elárulta nem idetartozását.
                       Ahogy elhaladt mellette, a vállára vetett
                       bőrkabátja kis szellővel megsimította
                       meztelen karját. Utána fordult. Hangosan azt mondta:
                       - Gyönyörű vagy.
                       Tudta, ha a férfi nem lenne szerelmes, mert az volt -
                       így, csak a szerelmes férfiak néznek, ilyen ideges,
                       bódult szomorúsággal -, akkor őt szeretné.
                       Érezte, az, akit keres, olyan, mint ő. Megkívánta.
                       A női mosdó tükrében meglátta az arcát. Látszott.

                       Még friss volt a „szeretlek”, ami a szájából
                       és a szeméből buggyant ki egyszerre.
                       A válasszal összeölelkezve megrekedt
                       az induló és egy álló vonat között.

                       Az ismeretlen nő is értené ezt.
                       A két férfi annyira hasonlított.