Karácsony

                                              Mikor kezdtük,
                                              meztelenek voltunk.
                                              Most megint azok vagyunk
                                              és testnélküliek.

                                              Az ágy üres,
                                              az asztal túloldalán ül a szörny,
                                              étket kíván.

                                              De titkaim tapinthatóak:
                                              plüsstakaró,
                                              meleg zokni…

                                              Ma úgy döntöttem, azokat
                                              szeretem, kik velem vannak:
                                              kutya,
                                              ablakkerethez tapadt katicáim,
                                              álompajtásaim,

                                              gyermek, kinek anyja vagyok,

                                              gyermek, kinek lánya vagyok.

                               

                                Almákon feküdve vártalak

                                Kerestem az utat.
                                Vonzott a kert.
                                Rozsdás kaput törtem, tövist,
                                éreztem a vadak illatát.
                                Az almafához akartam kerülni,
                                az árva almafához,
                                saját terméseit nézi maga alatt:
                                rothadnak élve.
                                Rájuk feküdtem,
                                testemmel takartam be őket.

                                Fátylat terített rám a nap, ne fázzak. 
                                Felálltam.
                                Szedtem az almákból,
                                tudtam, belül már feketék.
                                Kést vágtam beléjük.
                                Vajat kentem, cukrot szórtam,
                                erre az ágyra fektettem,
                                s betakartam őket fehér takaróval.
                                Védekeztek, de könyörtelen voltam.
                                Illatoztak, mikor újraszülettek.

                                  
                                  

                                                      Nyaklánc medalionnal

                                                      Naponta hordom, már fojtogat,
                                                      lóg nyakamon, súlyos kacat.
                                                      Nem arany, utánzat, valami
                                                      csuda anyag, rozsda nem eszi.
                                                      A titkára rájöttem, miért
                                                      ilyen aktuális darab. Ezért
                                                      dobnám a szemétbe, szinte
                                                      mindenki ilyet hord, ideje,
                                                      igaz, giccs, de, ha a medaliont
                                                      kinyitom, belőle tanulhatok.
                                                      Van benne mosoly, gyermeteg,
                                                      halott emberektől idézetek,
                                                      de azokban is van valami
                                                      infantilisság, a nép így veszi.
                                                      Vannak benne istenek, igazak
                                                      és hamisak, fotográfiák
                                                      gyermekekről. Mindenki
                                                      a sajátjáról csacsog, hiszti,
                                                      és folyik a szó, mint híg okádék,
                                                      esztelenül, s ahogy a táplálék,
                                                      a szájakból előbuggyan
                                                      megemésztetlenül jön, van,
                                                      tűröm, mert fontos nagyon.
                                                      Ez az én imádott fész-bukom.

                                            

                                             Tengerparton

                                             Torkomban fuldokol
                                             az élet,
                                             kibuggyan, mint
                                             a sár,
                                             nyakamon folyik.
                                             Rászárad mellemre,
                                             porlik kezed alatt,
                                             ahogy hántod.
                                             Rétegek hullnak körém;
                                             homokszőnyeg.
                                             S az ágy,
                                             ez a fodros ágy;
                                             nyaldossák
                                             a habok.
                                             Egymásba mos a víz.