Almákon feküdve vártalak

                                Kerestem az utat.
                                Vonzott a kert.
                                Rozsdás kaput törtem, tövist,
                                éreztem a vadak illatát.
                                Az almafához akartam kerülni,
                                az árva almafához,
                                saját terméseit nézi maga alatt:
                                rothadnak élve.
                                Rájuk feküdtem,
                                testemmel takartam be őket.

                                Fátylat terített rám a nap, ne fázzak. 
                                Felálltam.
                                Szedtem az almákból,
                                tudtam, belül már feketék.
                                Kést vágtam beléjük.
                                Vajat kentem, cukrot szórtam,
                                erre az ágyra fektettem,
                                s betakartam őket fehér takaróval.
                                Védekeztek, de könyörtelen voltam.
                                Illatoztak, mikor újraszülettek.