Vér a fagyban

                                  Milyen könnyű eltakarni
                                  a vért, testtel, szárnnyal,
                                  s várni, jön
                                  a vég.
                                  Míg hideg van, odafagy.
                                  Fehér kristályok üdvözülnek
                                  felette.
                                  Aztán elered az eső,
                                  és újra folyni kezd,
                                  mintha tavaszodna
                                  a tél.
                                  Távolodik tőlem,
                                  színe elhal,
                                  földbe
                                  jó.

                                  (Bele lehet- e nőni az
                                  igazi vérbe?
                                  Kiszámíthatatlan
                                  a természetesség
                                  mindenben.)

                                  Szárnyat érez újra,
                                  a melegben tartott
                                  kevés is
                                  felröpít.

                                Etűdök

                                Én a kredencet támasztottam,
                                ő a port kereste a tetején,
                                mert jól állt nekem az özvegység,
                                az anyaság, akkor, télvíz idején,
                                de Sviatoslav Richter ránk várt
                                a kulturális parkban. Hó szakadt
                                a márciusi estén, magas volt,
                                odamenet majdnem betemetett.

                                Szegényes kabátom alatt, részletre
                                vett csizmám felett, ruhámban,
                                ünneplő feketében, meztelen, éhes
                                szívvel, becsomagolva fénybe,
                                még csak tanultam a tapsot: nem
                                közben, a végén kell, ha a mester
                                szemét, kezével könnyedén ráteszi
                                a billentyűkbe rakott széksorokra.

                                Visszajövet nem tudtunk az ajtón
                                bejutni. Egy kobold a kulcsot
                                benne hagyta. Meg kellett kérni
                                a szomszédokat. Vasalódeszkán
                                a lovagom, mint szerelmi hídon
                                átmászott ablakból, balkonra,
                                - bassza meg - motyogott, kopogott
                                az ajtón, s a másikon távozott.