(Egy prömier másnapján)
Félemeletek, hegyek, völgyek, lankák, sziklák, kapaszkodók, templomok, temetők. Hátam mögé hajított rossz napok.
A testem, a bőröm, az emlékeim.
Mint egy halomba szórt rongydarab, a varrodából megmaradt maradékokból.
Nejlonzsákokba tömködtem őket annak idején, még jól jönnek valamikor, valakinek.
A csöppséget először az apja rakta be az ablakon, egy szűk utcára nyílt, szemközt volt az övéké; jó volt néha kikönyökölni, az arra járókat üdvözölni.
Babaruhákra kellettek először a rongyocskák, aztán néhány évvel később már ruhatervekhez. A szemétre való egyre gyűlt.
A kishölgy aztán telefonon rendelte be magát. Ugyanúgy kiszórtam a rongyos szemetet, és ő mindig megtalálta benne a kincseket. Ott kuporgott, simogatta a gyűrött darabokat, én szórtam feléje a tanácsokat, ő sose jegyzetelt, csak óriási kék szemével rám nézett néha-néha, és megitta az egészet. Tudtam, de még mennyire hogy tudtam.
És üvöltött a nézőtér, és Roxana kirohant a sokadik meghajlás közepette, hogy bevonszolja azokat, kik ezt megcsinálták, köztük a legkisebbet, a legvékonyabbatt. Két óriási piros lemez-fülbevaló remegett fedetlen vékony nyakacskája körül, pislogott a fényükben.
Iwana mára jelmez- és díszlettervező.
Ő már a színházé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése