Földszemű

A Bambi presszónak igazi szoci hangulata van. Itt lehet harcolni.
Kicsi cukrászda Nyitrán, kérem a jégkrém-torta negyedét, a felszolgálónő kinéz a helységből, olyan rosszul beszélem a szlovák nyelvet.
Izzad a seggem a műbőrszéken, mint évtizedekkel később itt a Bambiban.

Az az éjszaka kettétört, órákig nem bírtam kiegyenesedni, a hasam környékén törtem ketté, de a negatív pozitívan inspirál. Megyek előre félelemmentesen, nem érdekel, halok-e a következő percben, visz előre a szívem, közben védem magam, felkészülök a halálos ütésekre, vagy én fogom osztogatni őket.

Legyen az életben még valami szép?
Kétszer harminc perces telefonbeszélgetés, talán ez is ad majd valamit, a hívó nem én: az életemnek legyen valamilyen szép vége, és ne hagyjam, hogy csak úgy elenyésszen, és, ha esetleg meggondolnám magam, akkor szóljak, ő a rendelkezésemre áll bármikor, a szeretője lehetek. Megírhatom, igen, de ne tegyek hozzá nevet, szerelmes.
Nyavalygok, nem találom a megfelelő inspirációt, rámegyek arra, ami kettétört, gyomron vág.

Úgy tanítsatok, hogy nevessetek ki, ha rosszul mondok valamit.
Taszítsatok rajtam, és megyek előre.

Hajnalban felkelni, lóra pattanni, a nap hangját hallani, virágok vékony hangocskáit, féltő búcsúját, kivágtatni oda, hol haltál, haltak, hol a bozót kétszázhúsz volttal van telítve, áttörni, és aranyat találsz, mit soha senki sem fog, csak a tiéd.

A szlovák nyelvben más a szórend, máshoz vagyok szokva, magyarul alig beszélek, magyarul írok.
Ki kell választani még tíz verset, mert ötvenet akarok. Ezekért kell harcolnom.
Izzadok és fázom egyszerre; a csendes, most nem lehet más, most vigyen előre a szívem, most ne fájjon semmi, neki tetszik a cím, az ő ötlete, csak múljon az idő.
Balomon a szigorú. De hisz’ ezt a verset, ez nélkül nincs értelme a címnek, mondom értetlenül, ő illedelmesen, félszemmel felém: nincs jól megírva.
A földem szeme, a férfi földszeme, a földszemű. Odavágtak, hogy jobban fájjon. Nem igaz, mit mondok, hogy az ő szeme, bugyután hangzik, az érzés mondatja velem, hamisan, nem hazudok, palástolok, talán tudja, de nem baj, ha nem.
Két óra semmi több, rögtönzés, beleírok, látom a vers hibáit.
Otthon megjön az anyag a vers nélkül, de elrakom, programozok egyet magamon, meglesz.
Aztán megírom, elküldöm. Igen, most már tiszta.
Másnap a nap-hangra ébredek, hív, gyere, vágtatok, ragyog, még alacsony, most kelt, nem vakít, láttat, felszáll egy nagy madár, egy réti sas, felemeli a harmatos leplet a lankáról, még fekszik a rét, száraz füvek alatt kedvesen ébredezik a zöld, tavaszodik, a régi zizeg, halványul.
Ott az aranyrét. Nem megyek addig. Lefotózom, amit látok.
Otthon a gépben megvágom, meghagyom az réthez vezető utat, tudom, ez lesz a borító.
Az aranyrétet senki se lássa. Ő az enyém marad örökre.
A versek száma ötvenegy.