Egy fénykép alá

                                                           Lépnénk,

                                                           de

                                                           meghátrálunk.

                                                           Szólnánk,

                                                           de

                                                           elnémulunk.

                                                           Tennénk,

                                                           de zsebre dugjuk

                                                           kezünk.

                                                           Így

                                                           szent-feketefehéren

                                                           egyek vagyunk.

                                                                   *

                                                           Kiléptünk

                                                           a

                                                           képből.

                                                           Üres

                                                           maradt

                                                           az

                                                           udvar.

                                       A legkisebb szoba

                                       Sarkam nyoma a tükrön maradt,

                                       írod. Te Borroughs-t olvastál,

                                       én vasaltam lassan az ingeket.

                                       Mondtad, nap csókolja a kedvesed.

                                       Fedett combomon zoknis lábaddal

                                       húztál vízszintes vágyvonalat.

                                       Pólóm gyorsan levetettem

                                       a függönyhabos melegben.

                                       Nem kértél, de szófogadó vagyok.

                                       Hüledezett, pihegett vasalód.

                                       Bőröndöm elfordult, szorongott.

                                       Ágyad összecsukva kuporgott.

                                       Így esett, hogy hosszú lábam

                                       csak tükrödnek támaszthattam.

Az ablak, a magasság, a táj, a végtelen; szabad vagy, élet-halál ura vagy, próbálod megértetni másokkal, amit érzel.

Odacsapódott, eltört a nyaka, gyors, gyorsabb, mint a halál, elrepült, megbújt, kiszállt belőle az élet, meghalt valahol egyedül a bokrok tövében, ne lássa senki, mert ez az ő dolga, ha halál is.
 
És mennyire szép ez a diszkréció!

Meghalni egyedül, semmi pompa nélkül, allűrök nélkül.

A halál intim dolog, csak az ember csinált belőle pompát.

Madárpehely a nyálban

Nézem a szivárvány lábát,

ott lenn már az eső is elállt.

Újra előbújtak a hegyek,

pedig bennük nem hiszek.

Ritkán van ez, ezért felejtem,

hogy léteznek. Aztán a szemem

visszatér ide, az ablaküvegre,

ezt már többször láttam,

madárpelyhet egy kis nyálban.

Odaragadva lélegzik, remeg,

szabadulna, kihasználná a szelet.

Vézna áldás

Elveszett ez a fotó, kerestem, talán valamelyik könyvben van.
Ülök a 89 éves soványka nagymamám csontos combján, csak úgy könnyedén, nehogy összenyomjam szegényt. Az ötödik hónapban vagyok. Rajtam egy bézs, apró-kékpöttyös selyemruha. Rajta finom gyapjúszoknya, hosszú ujjú selyemblúz, feketében van. Lábán fekete harisnya, fűzős félcipő. Csúnya már a haja, fején kendő. A nagymamám keze a hasamon, én a karommal átfogom a nyakát. Mosolygok, vakít a délutáni nap.
A nagymamám szeme látszólag a lencsébe néz, de mégis befelé.
Augusztus van. Mögöttünk szív alakú orgonalavelek. A fénykép fekete-fehér.
                                                   
"A lány boldog volt, megfogta a fiú kezét, beszaladtak az üzletbe. Nem akartak vásárolni, tervezték a jövőt, legalábbis a lány ezt csinálta. Átfutottak a macskaköves, lejtős utcán, berontottak a cukrászdába krémest enni. Itt olyan jó a krémes, csacsogta a lány, a felszolgálónő a hasára nézett, mikor a süti tetejére tejszínhabot kért.
Rohantak a buszhoz, épphogy elérték, nevettek. Hátra mentek, itt dobál, ez olyan jó; egymáshoz döfködte őket a kanyarokban. Fogdosta őt, belenyúlt a bugyijába, az ujjával, bele. Ne tedd, a kicsi végett, de ő csak vigyorgott. Meglátják. Nem látja meg senki.
A lány felugrott, közeledtek, előre ment szólni a sofőrnek, itt fognak leszállni.
A busz lassított, megállt, hátranézett, gyere, mosolygott.
Gyere már, egyik lába a lépcsőn volt, a fogantyút markolta, ki kellett szállnia, a jegy eddig szólt, de ő nem mozdult, csak nézett rá sötét tekintettel.
Megkérdezték hol van a fiú, simogatták, dédelgették. Nem fáj a lábad, ennél valamit?
El kellett mennie a városba, megyek én is utána, holnap visszajövünk együtt.
Mindenhová elment, nem látta az emberek arcát, összezavarodott.
A nagymamája a padhoz vitte, leültette, kezébe vette a kezét, össze-vissza beszélt neki, szemei feneketlenek voltak gödreikben, mint két évszázados mozdulatlan tó.

Másnap felvette a selyemruhát, és odaültek a padra az orgonabokor elé.
A fiú ingének az ujja könyökig fel volt tekerve.
Finoman megnyomta a gombot."


 
Fényírás

Törött szamárfülek,

sárga repedések,

öreg skatulyából

kunkorodó képek –

fehér remegés,

lavórban mosott lábak,

menyegzőre

betévedt halál.

Dohos házban

fogant vágy.

Kékfestők, selymek,

kendővel ölelt

aszott szemüreg,

lány hasán pihenő

vézna áldás.

Fekete-fehér egyedüllét,

büntetett ágy,

beugrik egy kutya,

labilis változat

szőke hajra.

Gyereksikolyok,

szentkép,

széledő juhok.

Bújó szilánkokból

írom a fényt.