2019. január 29., kedd







Utakról és ösvényekről


Egy tavaly nyári éjszakán arra vágytam, hogy elmenjek a régi ösvényhez, amit pár éve bicikli-ösvénnyé avattak azzal, hogy a bejáratában álló fa törzsére egy kis nyíl formájú táblát szögeztek, rajta egy zöld, aprócska biciklivel. Gondolom olyan valaki dönthetett erről, aki nem tud az itteni utakról, ösvényekről semmit. Egyetlen-egy biciklis sem hajtott rajta át sohasem. A tábla mostanra megsérült, letöredeztek szélei, de legfőképpen a nyíl hegye. A fa, amire felszegezték, valamikor egy szép szál domináns fa volt, még most is az, habár sokkal öregebb, de mivel a mellette lévő térben elburjánoztak a bokrok, már nem annyira feltűnő.

Miénk volt ez az ösvény, az enyém és a régi kutyámé, évekkel ezelőtt. Nem mi tapostuk ki, úgy találtunk rá. Ha beléptünk az útról, nem gazok fogadtak, hanem fű. A fák tövében szép és ritka virágok nyíltak és haltak, ahogy az évszakok múltak. A hegyről legurult ősrégi köveket finom moha borította. Az ösvény apró kanyarokban ívelt felfelé, a láthatatlan csúcs felé. A természet hagyta, hogy az ösvény megmaradjon olyannak, amilyenné mi formáljuk. Tudtam, ha néha-néha félrelépünk is, a fű majd újra felegyenesedik, de nem fog erőszakkal a mi utunkba nőni. Számtalanszor láttunk itt őzet, néztünk egymásra egy-két percig, megálltunk,  méricskéltük a másik gondolatát. Mindig az őz lépett először, és ez így volt jó. A kutyám elpusztult, az új, a mostani egy más természetű, más ösvények felé húz.

Másnap reggel odamentem kutyámmal az ösvény bokrokkal, magas gazokkal benőtt bejáratához. Félrehajlítottam az ágakat, lábammal tapostam a magas füvet, magam előtt tartva az állatot, ő kérdőn felém fordította fejét, hogy most merre. De beléptünk oda, ahol pár éve annyiszor jártam. A fű ugyanolyan zöld és bársonyos volt, amilyenre emlékeztem. Arrébb láttam a köveket, a fák ott voltak mindannyian, de mintha értelmetlenül. Álltam, és nem tudtam elindulni, mert nem volt ott az ösvény. Próbáltam elképzelni a valamikori irányt, a helyét. De valójában semmilyen nyomát nem találtam, mintha sohasem létezett volna. Az eb húzott kifelé ebből az iránytalan térből, és miközben kifelé harcoltuk magunkat, arra gondoltam, hogy hozok egy kést, egy jó nagy kést, vagy egy metszőollót, és vágok itt egy szép bejáratot és visszacsinálom a régi ösvényt.

Jean-Michel Guenassia legújabb könyvét olvastam ekkortájt, a „De l’influence de David Bowie sur la destinée des jeunes filles”- t, egy meglehetősen jó szlovák fordításban.
Egy részlet a könyvből, természetesen az én fordításomban szlovákból a következő:
„Ha egy kötelék elszakad, és ha a kapcsolatok nemcsak próbára vannak téve, vagy el vannak hanyagolva, hanem igazán megszakadnak, lehetünk boldogtalanok, sajnálhatjuk ezt, de elképzelni, hogy meg tudjuk ezt javítani, hogy vissza tudjuk mindezt állítani, ez illúzió. Sohasem térünk vissza, bármennyire is próbálgatnánk ezt, mindig fogjuk érezni a halott test bűzét.”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése