A macska és a karácsony

A bejárati ajtóm előtt nyávogott. Nem táncolt, mint máskor, csak kitartóan, erőszakosan nyivákolt. Meg voltam győződve, hogy azért mert Karácsony este van, hogy ez a tapasztalt, agyafúrt jószág ezt is tudja, és családra, melegségre vágyik, mint mindenki ilyenkor.

Van ennek a karácsonynak egy utálatos tulajdonsága, megszorítja a szívet.
De még a macskákét is?

Hányszor éreztem a magányt, már nem volt velünk az apa, a férj, szenvedtem a szentestéken. Pedig mondogattam magamnak, minden oké, vannak rosszabb dolgok is a világban, de nem, akkor is ez a Karácsony nevű valami csak szorongatott, facsarta a szememből a könnyeket.
Mikor az új egyszobás lakást megkaptam, a szomszédasszonyt kértem meg, épp karácsony volt akkor is, készítsen már egy fotót rólunk, legyen már egy kis emlék a papírdobozban, a többi fekete fehér között.
Néha a kezembe csúszik ez a fotó.  Két meredt szemű lény ül rajta, görcsösen egymásba csimpaszkodva. Egy koravén, ijedt arcú, huszonöt éves asszony, meg egy négy éves óriásszemű, félénk kislány.

Kivittem a macskának egy kis tejet, kolbászkarikákat, megsimogattam, de ő csak befelé kukucskált a nyitott ajtón, kicsi mancsát óvatosan a küszöbre tette, de én rögtön, kategorikusan tudtára adtam, nem, ide te nem jöhetsz. Láttam, a szomszéd ház sötét, így az erdő mellett még sötétebb a kelleténél. Nincs otthon senkid, te meg ide szeretnéd benyávogni magad? Gondoltam, majdcsak elmegy, hisz nálam nem lehet, nálam kutya van. Jég volt mindenhol, úgy döntöttem most az érzéseim is jegesítem, nem lesz szívcsavarás.
Reggel a macska ott volt még mindig. A langyos tejet elfogadta, de lassan mozgott, fagyosan.
Hoztam a padlásról egy gyapjúpulóvert, abba tekertem. Hagyta.
Egész nap ebben feküdt, szinte mozdulatlanul. Este langyos tejet adtam elé. Felemelte a fejét, és mint a vakok, orientálódni kezdett kicsi orrocskája segítségével a tejecske felé. Letérdeltem mellé, nézem jobban, látom, teljesen össze van ragadva mindkét szeme. Fogtam az edénykét, fejecskéje alá tettem, végre belenyalt, lefetyelni kezdte a tejet. Közben, nagy nehezen szemecskéit is kinyitotta, de csak annyira, hogy lásson. Megevett egy kolbászkarikát.
Lementem a pincébe egy kartondobozért, levágtam az egyik oldalát. A macska alól kivettem a pulóvert, és a dobozt alulról belecsúsztattam, fordítva, hogy az alja kerüljön felülre, az ujjakat alátűrtem. Rögtön látta, hogy ez neki készült. Lassan belemászott. Azóta már többször evett. Tejecskét, egy darab nyers húst, kolbászkarikákat, sőt még francia ementáli sajtot is.

Lett új férj. Már évek óta megvan. Ül a szentestéim asztalánál ridegen, szótlanul.
A kutyát házőrzőnek megengedte. Problémás, ideges állat, érzékeny viharra, tűzijátékra, tulajdonképpen bent él a házban. Ettől ő még ridegebb, még szótlanabb. Ez a macska idejár már két éve, most itt fagyoskodik betegen egy papírdoboz alatt. Mondogatom magamnak, hogy a kutya miatt nem jöhet be. Pedig ez nem igaz.
Nem bírom a fagyot. Annyi volt már ebből. A macska edzett, hozzá van szokva a hideghez. Én meggyógyítom, ezt ő tudja, azért jött hozzám, nem a karácsony miatt. Nekem már nem kell több hideg. A macska megbocsájt. Habár a macskák nem így gondolkoznak.

Megnézem, mi van most az ajtóm előtt...

Minden rendben, dorombol, nemsokára meggyógyul!