Tisztavizű patakocska

A nyolcadik napon, ma, végre elindultam, hogy sétáljak egyet.
Már bentről is éreztem, hogy az, ami ott kinn folyik, egy erőszakos csalás. Mintha összevesztek volna felettünk valakik, kik, csak azért is meg akarták mutatni, mi mindenre képesek ‒ idebűvészkedték a telet. Hát sikerült nekik!
A szerencsétlen madarak, kik már javában benne voltak a családalapításban, most meg egy árva zümmögőt sem fogtak, olyan nagy veszekedést csaptak az erdőszéli bokrokban, hogy magamra húztam naponta kétszer a kapucnis orosz szvetteremet, meg a piros paplanos kabátomat, és betegen kiszédelegtem a házból az etetőhöz, hogy kiöntsek nekik kétszer fél liter napraforgómagot.
El tudom képzelni, mennyire pöröltek az asszonyok, hogy most mivel etessem a gyerekeid, te mihaszna?
A máskor félénk madársereg, meg sem várva, hogy bezárjam az ajtót, megrohamozta a táplálékot. Nem egyenként, hanem ötösével, tízesével röpködtek oda, s vissza. Volt ott aztán minden fajtából, még a jókora nagyokból is. Rá se füttyentettek, van-e a közelben macska, vagy röpködik-e felettük valamilyen ragadozó madár. Zabáltak, és vittek.

A félméteres hóból az út szélén, csak a nagydarab hórögök maradtak, a hókotrók ajándékaként, a kutyák örömére.
Az útszéli bokoraljakban ott ültek a sárgavirágok, az odvas keltikék, mintha mi sem történt volna. Csak leveleik, szirmaik voltak összegyűrve, fejük kissé lekonyulva, mint a táncba nem vitt, ecetbe rakott kisasszonyok selyemruhái a sok üldögéléstől, a múlt századok valamelyikében.
Az ösvények mentén duzzadtak a galagonya- és somrügyek.
Haladtam egyre beljebb és feljebb az erdőben, és hallgattam azt a nagy, nem csendet, a hangzavart, ami ugyan nem volt hangos, de annyira erőteljes és annyira visszafordíthatatlan. Mindenből áradt: az olvadó hóból, a rügyekből, a csepegő vízből, a madárszárnyak suhogásából.
Az út közepét teljesen váratlanul, mert azelőtt ilyen itt nem volt, átszelte egy újabb hangocska, hívogatva engem és a kutyát, kedves, gurgulázó dallammal.
Egy tisztavizű patakocska volt.