A kalap

Ragadós decemberi, januári napokon a postaláda volt az egyedüli tárgy, ami érdekelte. Szinte belebetegedett abba, hogy van. A karácsony előtti és utáni időszak kikezdte a lelkét. Vágyta a másikat, mint sohasem, mert azok a ragadós, fagyos, rövid napok, ahogy múltak, egyik a másik után, lassan, végtelenül, és nem történt semmi.
Ki a fene küldött volna neki levelet?
Nem volt senkije, csak az üres postaládája, amibe sohase jött levél, de úgy járt az utcákon, hogy valaki, egy titokzatos valaki meglássa a szép haját, a szép lábát. Ez a titokzatos valaki hirtelen belé szeressen, kövesse az utcán, megnézze a címét, és küldjön egy levelet, amit aztán kibont, válaszol rá, és az ablaknál állva várja, hogy jöjjön, hogy becsöngessen.
Vagy például az a krumpli pucolós mese, amit kislány kora óta a fejében hordott: ha spórolósan hámozza a héját, akkor majd csak egyszer beleszeret valaki.
Amíg ott lakott, szinte mindig ilyen volt a tél közepe: alig volt napfény.
Ráfagyott a köd, ácsorgott a ház előtt, talajhoz ragadt a cipője, várta a postást.
Legfőképp ácsorgott, néha sétált egy darabot.
Szombat, vasárnap is voltak séták, azok is a ház körül, vagy kisebb körök a szomszédos panelházak között a száraz, zörgő bogáncsokkal, kalászba szökkent, kiaszott füvekkel szegélyezett betonjárdákon.
A panelházak csipkefüggönyös ablakai vízszintes és függőleges bűvölete vonzotta, főleg a konyhaiaké, hol a cigiző férfiak megbújtak, csak ott dohányozhattak, mert asszonyaik ott engedélyezték nekik. Gondolta, hátha van közöttük egy-egy szomorú szemű, elválni akaró, még, vagy már egyedül élő, aki meglátja, és közelebbről meg akarja ismerni.
A járdák a buszok érkezéseikor megteltek hazasiető emberekkel, különben sivárak voltak, csak egynéhány bicikliző, taknyosra fagyott kisfiú, vagy üzletbe siető családtag tarkította.
De azért nem volt teljesen egyedül.
Az olvasó képzeljen mellé egy nagy szemű, ijedt kislányt, akit folyton nevelt, még ilyenkor a séták közben, a nem létező apja helyett is.

Csengettek egy januári késő délutánon, de kinn töksötét volt már, így meg kellett kérdeznie, hogy ki az, de senki sem válaszolt. Kérdezte egyszer, kétszer, háromszor, érezte, az ajtó mögött áll valaki. Tudta, nem az, akire vár, mert félt tőle.
Belerúgott az ajtóba belülről, hogy elijessze, mint egy vadállatot, aztán hirtelen megnyitotta, magam felé rántva, de nem volt ott senki, csak egy zsák alma.

Februárban úgy gondolta moziba megy, egyedül.
Olyan szar filmet még nem látott, de ott volt, és ez egy bátor kezdetnek bizonyult saját maga előtt, és reménnyel töltötte el a férfitalálás felé.
A filmvászon hirtelen elsötétült, valaki elemlámpát gyújtva bejelentette, nincs áram, de pár perc múlva azt is, hogy az egész városban sincs, és mindenki hagyja el a termet.
Holdfény, autófények mellett várta meg a buszt, és mint egy rühes kutya úgy sietett hazafelé a megállótól, hogy senki sem lássa. A gyertyafényes ablakban a csipkefüggöny mögött a kislányát látta.

Eljött a március. Sütött a nap, esett az eső, fújt a szél, mikor, milyen volt a kedve.
Buszra várt, meglendült a levegő, perdült egyet, haját, kabátját kellett megfognia. Még a szoknyája is megremegett a kabátja alatt.
Úgy kapta el a kalapot, mint a menyasszonyi csokrot egy esküvőn, ha feléje repülne, gyorsan, meglepetten, körülnézve, rövidke örömmel az arcán.
Látta, hogy a gazdája a tömött buszba ugrott, haja barna volt. A busz ajtaja becsapódott, az arc feléje fordult, dühösen, de mivel neki való volt, óriási mosolyra váltott, szemével őt nézte, ahogy a jármű távolodott.

‒ Maga darabokban hordja haza a férfit?‒ kérdezte valaki, egy jelentéktelen valaki.

Néha olyakat kérdeztek, hogy van-e látogatója.

A kalap az előszobában egy polcon pihent. A gazdáját várta.