Kövek a tetőn
                                               (Alexandria)


                                               Meleg reggeli köd, szélcsend,
                                               mégis lengnek az erkélyek.
                                               Nézem a háztetőket, hajam
                                               nedves, fénylő test a Nap.

                                               Bal felől zárt udvarban lányok,
                                               szép, tisztességes madarak.
                                               Jobboldalt fiúk, két udvar
                                               között lapos tetejű magas ház:

                                               a lift gépházának ajtaján
                                               kilép a fiú,
                                               meglátja a köveket,
                                               nevetni kezd.

                                               „Sohasem voltam itt,
                                               mikor tavaszodott.”
                                               Szinte hallom a hangját,
                                               s én ugyanarra gondolok.

                                              Seregélyek

                                              Ablaküvegen keresztül
                                              jönnek a jelek.
                                              Nézem a seregélyeket.

                                              Egy közülük a jelt adó,
                                              hirtelen felrepülnek,
                                              az égre kört szegeznek.

                                              A halál jut eszembe
                                              az ívben forduló seregről.
                                              Hallom a suhogásuk.

                                              Leszállnak az Ibolyaszigetre,
                                              a mandulás pázsitra,
                                              mögöttük halott erdő.

                                              Hányan haltak meg,
                                              és hányan ébrednek fel
                                              a fák közül?

                                              Néha közel engedem a halált,
                                              mint most a seregélyeket,
                                              az üveg túlsó oldalára.

                                              Aztán eszembe jutnak
                                              az értelmetlen üvöltések,
                                              s a madarak elrepültek.

                                  Bolygók között

                                  A fény városa lehetne ez a város,
                                  belepte az önsajnálat, a tehetetlenség;
                                  lakói nem látják a napot.
                                  Fáznak, ajtóik előtt
                                  házaik rothadó támpilléreit égetik,
                                  de a tüzek nem lobognak,
                                  s a füst egyre jobban takarja a napot.

                                  A kiszáradt lápos talaj menedéket
                                  nyújt a kirekesztetteknek,
                                  de ha eljön az árvíz ideje,
                                  száradó rongyaik is eltűnnek majd.
                                  Vajon lesz-e még magaslat,
                                  hol megkapaszkodhatnának,
                                  hogy fotózhassák őket?

                                  Az utazó kocsijába beszáll
                                  egy kiégett gyermekarcú,
                                  hozva a mosatlan lélek bűzét.
                                  Az utazó tenyerét bontja
                                  az alvó menekült felé.
                                  Megmossa a nap fényével,
                                  mit magával hord.